Érthetetlen panaszkodás a döntés kényszeréről és a döntési lehetőség hiányáról (ennek semmi se jó), a tökfőzelékről, valamint mit mérlegeljünk egy új terápiás/fejlesztő módszer kipróbálása előtt

2018-07-01 | Szirkablog

Ide disclaimerelem az elejére, hogy olyan dolgokról is fogok beszélni, amiket elég sötéten látok és személyes érintettség miatt a sötétséget még fenyegetőbbnek élem meg. Vegyétek hát úgy, hogy ez egy elég szubjektív töprengés, nem korrekt képe a valóságnak. De a végén konstruktívra fordul!

Sok választ egyszerűen nem lehet tudni. Jól kell dönteni, mert fontos, hosszú távú következményeket  kell mérlegelni, miközben a tények azonosítása egyre nehezebb. Gondoljunk csak a táplálkozásra: a tojás trónfosztására és rehabilitálására, a vaj-margarin huzavonára vagy a zsír és a cukor váratlan fordulatokat hozó kalandjaira. És még csak ott tartunk, hogy mit együnk, hogy ne haljunk meg gyorsan és csúnyán.

Az efféle felnőtt útvesztők néhány pályáját a gyerekvállalás többdimenziósra bővíti, illetve teljesen új pályák is nyílnak. Már nem csak magammal kapcsolatban kell eldöntenem, hogy ezzel a köhögéssel most menjek-e orvoshoz és melyikhez (szakterületét és az antibiotikumokhoz való hozzáállását is gondosan mérlegelve), hanem azt is, hogy ez a három pötty itt a hasán csak a melegtől van és nem kell túlparázni, vagy szörnyű kórság kezdete és ha nem lépünk azonnal, az katasztrófákat előidéző, minősíthetetlen gondatlanság. És ha az orvos azt mondja, hogy túl teccik lihegni a kedves butuska szülőnek, de aztán a gyerek lázas lesz, akkor új orvost keresünk, vagy visszamegyünk?

Persze tudom, hogy 1st world problem, örüljön, aki válogathat az orvosok közül, és nem kell 60 km-t utaznia a harmadik faluba, a hetente egyszer rendelő körzetihez. Én már annyira öreg vagyok, hogy nem csak aprócska gyerekként ringatott ölelő karjaiban az államosított neszesemmi, de fiatal felnőtt koromig elkísért, és már a második gyerekemet toltam a babakocsiban az első, rendszerváltó szavazásra. Egyben vidéken is éltem pár évtizedet. Szóval van képem arról, milyen az, amikor nem lehet választani, tökfőzelék van (cukorral!) és kész. És nem sírom vissza. Csak azon gondolkozom, hogy ezekben a döntési labirintusokban mennyire kellene egymást kívülről segítenünk, hogyan lehet ennek a segítségnek a korlátozó hatásait rugalmassá tenni, és mennyire kellene mindent a világon odabízni az egyes emberre, aki szükségszerűen lesz sok kérdésben tájékozatlan, félretájékozott meg elfogult – és különben is közösségre termettünk, nem egyedüllétre.

Itt van az én szubjektív szemem előtt pl. az, hogy melyik fejlesztési, tanítási (ad abszurdum tanulási!) módszert, programot válassza az ember a gyerekének, különösen ha az a gyerek különösnek látszik egy frontális-poroszos-tényanyagos-verbális-vizsgáztatós háttér elé rajzszögezve. Ha csak úgy gyereke születik, akkor ez csak akkor lesz problémája a szülőnek, ha magára veszi. A dolgok sima menete az, hogy megvannak a gyereknevelésnek/tanításnak is a szakemberei, csak oda kell nekik adni a gyereket, addig lehet menni dolgozni. Tekintve, hogy egy átlagos osztályban a gyerekeknek még egy harmada sem jár minden szempontból egy szinten, viszont a differenciált oktatásról nem is tudjuk, hogy micsoda, ez a sima menet ritkán egészen sima.

De maradjunk azoknál, akiknél egész biztosan nem sima, annyira, hogy külön bizottság elé kell állniuk, hogy megállapítsák róluk, pontosan mennyire fogják megtörni a szép, frontális-poroszos-tényanyagos-verbális-vizsgáztatós háttér harmóniáját. És azt mondják rájuk, hogy túlságosan. Annyira, amennyire nem is szabad, mert ez az egy van, és ha összetörik, nem kapunk újat.

De szerencsére nem úgy van, hogy akkor ezeknek a gyerekeknek a szülei magukra vannak hagyva az iskolakeresgéléssel. Még jobban meg vannak segítve, mint a többiek, akinek ott a körzeti iskola, vagy ha szebbet-jobbat-másat szeretnének, elmennek felvételizni, befizetik a tandíjat vagy ami kell és akkor választhattak iskolát. Az ilyen különös gyerekek szüleinek általában nem kell iskolaválasztáson törni a fejüket, mert azt jelölnek ki nekik gondosan és abból választhatnak: tökfőzelék van és kész. (A ravaszabbak előbb keresnek óvodát/iskolát, és már azzal mennek a bizottság elé, hogy ide meg ide becsszó felveszik a gyereket, jelöljék ki már akkor lécci pont azt.)

És bár egyéni szinten bizonyára mindenki igyekszik a legnagyobb jóindulattal végezni a dolgát, azért a rendszerszintű alapállás az, hogy a gyerekkel kapcsolatos döntésekben a családjuk egyszerűen nem kompetens. Épp most tavasszal helyezték hatályon kívül azt a paragrafust, ami alapján hatósági eljárást kellett indítani a szülők ellen, ha nem akarták a gyereket pl. a vizsgálatra elvinni. (Most meg úgy néz ki szegény törvény, hogy az még benne van, hogy ha nem viszik, nem fogadják el stb., akkor a 40. §-t kell velük csinálni, de 40. § már nincs.) Ezt a bizottságosdit valahogy úgy kell elképzelni, mint ha bizonyos gyerekeket kötelező lenne pár évente egy orvosi bizottság elé vinni, ahol nem csak azt mondják meg, hogy szerintük mi baja a gyereknek, hanem azt is, hogy milyen kezelést kell kötelezően végrehajtani rajta. Ha a szülő nem akarja, hogy veszélyeztetés miatt kimentsék a karmai közül a gyerekét, köteles az előírt kezeléseknek alávetni őt, ha helyesnek tartja, ha nem, ha javul tőle a gyerek állapota, ha romlik. Viszont előfordulhat, hogy az előírt intézményben nem biztosítják az előírt kezelést, ahonnan ezért nem kell kimenteni a gyereket, hanem tökfőzelék.

innen

De amennyire kicsi a mozgástér a hivatalosan kijáró, államilag finanszírozott oktatás-nevelés terén, annyira magunkra vagyunk hagyva az (ehhez képest) alternatív lehetőségekben, sőt ez a kettő valahogy teljesen összefonódik. Pl. nem kérhetjük ki a korai fejlesztés árát és adhatjuk azoknak a szakembereknek, akiknek a kezében mi, szülők szeretnénk a gyerekeinket tudni. Alternatív alatt most nem a bizonyítatlan hatékonyságot értem, hanem csak azt, hogy nem része az állami ellátásnak. Mondjuk Magyarországon nem része a Down-szindrómás gyerekek korai fejlesztésnek a babajelek tanulása, míg sok másik országban ez egyértelmű rutin, hiszen javítja a gyerek kommunikációs lehetőségeit és segíti a nyelvfejlődést. Nálunk ezt saját zsebből lehet megtanulni, akinek van rá a zsebében és aki valahonnan megtudja, hogy ez hasznos, valamint legyőzi a félelmét, hogy “ha el tudja mutogatni, akkor nem lesz miért megtanulnia beszélni”, amit sajnos még mindig hallhat, akár “szakemberektől” is (nem büntiből kapnak idézőjelet, mert ezt a butaságot mondják, hanem mert nem ennek a szakemberei, nem a jelelés és nyelvelsajátítás viszonyáról tudnak többet az átlagembernél).

Na igen, de honnan lehet tudni, hogy a jelhasználat jót tesz, ha eldobjuk azt a mércét, hogy ami az állami repertoár része, az jó, a többi meg nem? Azok a szerencsések, akik megtehetik, hogy az állami ellátáson felül más módszerekre is áldozzanak, honnan tudhatják, hogy mire érdemes? Nekem viszonylag jó dolgom van, mert alkalmazott nyelvész vagyok, és pont a nyelvelsajátítás volt a képzés fókuszában (eleve nyelvtanárok számára indult), aztán meg kognitív pszichológiát végeztem, aminek a tanulás, memória és hasonlók adják a gerincét, vagyis vannak támpontjaim, ha el kell dönteni, hogy elvben mi tehet jót, mit mennyire lehet érdemes kipróbálni. És még én sem tudom minden módszerről, hogy pontosan mennyit ér, csak tele vagyok “intelligens tippekkel”. Ráadásul a fejlődésnek is vannak olyan területei, amikről kevesebbet tudok, az ezeket érintő terápiákban nyilván kevésbé intelligensek a tippjeim. De még a leghasználhatóbb támpontokkal együtt sem úszom meg, hogy minden egyes új módszer felbukkanásánál utána kelljen néznem a részletes ígéreteknek és bizonyítékoknak. És ezt szerintem nem lehet megspórolni: ha nem értesz valamit, ne nyeld be automatikusan, hogy nem értesz hozzá: használd a keresőt, olvass utána, kattints rá a hivatkozásra, kérdezz meg valakit, akinek a szakmájába vág (akár többet is, mert lehet, hogy ebben pont nem értenek egyet).

És a várva várt, építő hepienddel összegyűjtöttem néhány – témától független – mérlegelésre való szempontot azok számára, akik egy új módszerbe, terápiába, kurzusba készülnek belevágni és beleinvesztálni. (Itt is írtam egyszer hasonló céllal.) A képen és a pdf változatban kékkel láthatóak azok a kérdések, amikre az “igen” válasz jó pontnak számít.

Pdf-ben itt letölthető (nem kell hozzá regisztrálni):

Mit mérlegeljünk egy új terápiás/fejlesztő módszer kipróbálása előtt? 210.10 KB

Download

Ha nem látszik a kép és nem akarod a pdf-et letöltetni:

Korábbi Szirka cikk | Újabb Szirka cikk