Szakértői vizsgálatok, IQ mérés és szegregáció
2018-12-18 | Szirkablog
Szirkával én egyetlen szakértői vizsgálaton voltam ott, az iskola előttin (illetve az iskolában végzett felülvizsgálaton, ami inkább csak egy gyors ellenőrzés, hogy jó helyen van-e ott, ahol van). Az elég felkavaró volt. Sosem írtam le a maga teljességében, hogy mi történt, mit gondolok, mert az ilyen negatív élmények elmesélésének korábban mindig az lett a vége, hogy az olvasók együttérzően felborzolódtak és jobban kiakadtak arra, akitől a negatív dolgok jöttek, mint én magam. Ebben pedig nem sok konstruktívat látok. Különben is sok jó példa is van, kedves szakemberek, akik biztatják a gyereket és a szülőt is, és segítenek megoldást találni az oktatással kapcsolatos gondjaikra.
Most azért vagyok itt, mert kiderült, hogy még mindig van olyan szülő, aki sírva jön ki a bizottságtól, még mindig van, akinek azt mondják, hogy a gyereke sosem lesz képes semmire, most is csak egy x éves gyerek szintjén van (x=az életkor egy hányadosa, mondjuk a fele vagy még kevesebb). Ezek miatt a lehető legalacsonyabb elvárásokat támasztó oktatási forma való neki, ahol most kezdheti letölteni az életfogytig tartó kirekesztettséget, ami neki az elkerülhetetlen sorsa. Ha a szülő nem így képzelte, az az ő baja.
Kezdjük mondjuk ott, hogy bármennyire is az a kimondott cél, a szakértői vizsgálatok nem tudnak objektíven mérni. Még ha a legkorrektebben vizsgálnak is, ha minden előítéletüket félre tudják is tenni, nem lehet objektíven felmérni egy gyerek képességeit egy ilyen mintavétellel. Különösen nem lehet egy Down-szindrómás gyerekét. Az IQ, ami amúgy az egyik legstabilabb jellemzője az embernek, Down-szindrómásoknál komoly eltéréseket mutathat egyik mérésről a másikra. Akár 2 hét különbséggel is teljesen mást lehet mérni, még korrekt vizsgálattal is.
kép innen
Vannak országok, ahol nem kötelező az IQ mérés iskolába kerülés előtt (vagy közben), mégis be tudják iskolázni a Down-szindrómás gyerekeket. Hogy lehet ez? Az iskola előtti IQ mérést arra találták ki, hogy be lehessen jósolni, mennyire fog a gyerek megfelelni az iskolai követelményeknek. Ez az igény egy bő száz évvel ezelőtt merült fel, akkor jelent meg az első IQ teszt. És bár természetesen maguk a tesztek nem ugyanazok, mint 100 éve (itt szúrom be, hogy azért nem mindenhol használják a legmodernebbeket), de amit a teszt meg tud jósolni, az kb. ugyanaz: mennyire tud a gyerek megfelelni egy hagyományos iskola követelményeinek, ahol nem csak a tudásterületek értéke aránytalan (pl. a verbalitás kiemelten fontos, míg mondjuk a társak támogatásának képessége semmilyen értéket nem jelent) de olyan készségeket is igényel, mint hogy az ember értelmetlen feladatokat is elvégezzen, csak mert azt mondják, kényelmetlen testhelyzetekben figyeljen másra, mint ami érdekli, és engedelmeskedjen olyanoknak is, akik nem szolgáltak rá a bizalmára.
Amiért sok helyen nem használják, annak épp az az oka, hogy az iskola már nem olyan “hagyományos.” És azért elképzelhetetlen, hogy nálunk IQ vizsgálat nélkül engedjenek egy Down-szindrómás gyereket iskolába, mert nálunk nagyon is megmaradtak a múlt századi pedagógiai elvek és módszerek. Ahogy megmaradt a szegregáció is. Így együtt kerek a rendszer: szegregált oktatás a Down-szindrómásoknak és más, intellektuális fogyatékossággal élőknek, ahol a szegregáció alapját az IQ mérés eredménye adja. A bizottságok kiszolgálják az iskolákat, az iskolák kiszolgálják a bizottságokat. Csak a gyerekek nincsenek kiszolgálva, apró homokszem a gépezetben.
Maga a vizsgálati protokoll úgy van kialakítva, hogy a Down-szindrómásokat eleve hátrányba hozza. Alap, hogy nem szabad visszajelezni, hogy jó volt-e a válasz, ami egy természetellenes helyzet. Persze maga az is természetellenes, hogy olyat kérdeznek a gyerektől, amire a kérdező tudja a választ, de ez legalább megszokott. Az, hogy kérdeznek, válaszolok és nincs visszajelzés, nagyon zavaró tud lenni, különösen egy olyan gyereknek, akinek a létezési módja a társas viselkedés, akinek a visszajelzés az éltető eleme, lehetőleg a pozitív, de ha azt nem kap, beéri a negatívval is. Ha a jó válaszait nem dicsérik meg, azt biztos nem hagyják szó nélkül, ha lesöpri az asztalról az összes eszközt. Milyen furcsa, hogy ebben a helyzetben őt minősítik vesztesnek, pedig az ő célja a reakció kicsikarása volt, és azt elérte, míg a pszichológus célja a vizsgálat volt, és az nem sikerült 🙂
kép innen
Nem akarom az egyes embereket kritizálni, mert biztos vagyok benne, hogy a bizottságokban is sok remek szakember dolgozik, csak a rossz példák sokkal feltűnőbbek. Szóval messze nem mindenkiről szól, de a rossz vizsgálati módszer és a hátrányos protokoll mellett előfordulhatnak szakmai hibák is. Amikor iskola előtt Szirkát vizsgálták, nem tudták, hogy én pszichológus vagyok és némelyik hibát megpróbálták úgy eladni nekem, mintha az szakmai követelmény lenne. A pszichológus az “így profi a munkám” mögé bújt, amikor jeleztem, hogy nincs hozzászokva a gyerek, hogy szemkontaktus nélkül próbálnak beszélgetni vele (rá szabad nézni, rá szabad mosolyogni, meg szabad köszönni a választ, stb.) miközben azt arckifejezéssel, gesztusokkal és megjegyzésekkel érzékeltette, hogy mennyire rosszul csinál mindent, mennyire buta is szerinte Szirka valójában. A szülőnek joga van bent lenni a vizsgálaton, de van, ahol ezt “nem szeretik” és igyekeznek megakadályozni. És ha be is jut a szülő, nem biztos, hogy tudja, mit hogyan kellene a vizsgálatot végzőknek csinálniuk. Csak a “rossz eredménnyel” szembesül, azzal nem, hogy ennek mekkora részéért felelősek a vizsgálat körülményei és a vizsgálatot végzők maguk.
És ez még csak a mérés része, ez után jön az, ahogy a mérési eredményeket értékelik. Torzítást jelent, amikor a “Mutasd meg melyik nagyobb” kérdésre az “ez a kisebb, ez a nagyobb” (helyes) választ nem csak nem fogadják el, hanem azt bizonyítják vele, hogy “nézze meg anyuka, ez a gyerek egyáltalán nem tudja végrehajtani az utasításokat”. Vagy amikor több tesztet is felvesznek vele, és aminek jobb az eredménye, azt nem veszik figyelembe. Nagyon sokféle képessége van egy embernek, egy Down-szindrómás gyereknek is. Szirkánál is vannak olyan területek, amikben egy szinten van a kortársaival (pl. passzív szókincs vagy kreativitás) és vannak olyanok, amikben “évekkel le van maradva” (fonológiai tudatosság, matematika több területe). Ezzel azonban egy képzelt átlaghoz hasonlítjuk. A valóságos gyerekek mind különböző szinteken állnak a különböző területeken. Mi haszna van a leggyengébb területet kiválasztani, és rámondani, hogy akkor mindenben annyi éves gyerek szintjén áll? (Nálunk éppen ezt csinálták, de az átlagolásnak sincs sokkal több értelme.) Ha csak az nem, hogy meg kell indokolni, miért “kell” szegregálni a mi gyerekeinket egészen kicsi koruktól mindhalálig.
Az IQ számítás alapja, hogy a teljesítmény hány éves korúak átlagos teljesítményének felel meg, vagyis hogy mennyi a gyerek “mentális életkora“. Ez azonban csak arra a szűk területre vonatkozik, amit az IQ mérés vizsgál, nem a gyerek teljes személyiségéről szól. Annak, hogy egy gyerekre, egy emberre úgy általánosságban rámondják, hogy “x éves szinten van” valós alapja és haszna nincs, csak az, hogy mentséget találjunk, amiért még a korának megfelelő tisztelettel sem akarunk bánni vele. Egy 7 éves, Down-szindrómás gyerek pontosan hétéves szinten jár, egy olyan hétéves szintjén, aki pont úgy fejlődik, mint ő. Hét éve van a világon, hét év élményei formálták, hét éve igyekszik boldogulni a világban, hogy jön ahhoz bárki, hogy ennek a felét elvitassa tőle csak azért, mert olyan pontossággal tud mondjuk sorozatokat lemásolni, mint egy elképzelt, átlagos 3 éves? Ez hét év, hét ilyen év, amilyen neki volt. Ez milyen alapon ér kevesebbet, mint bárki más hét éve?
Nagyon kevés olyan helyet láttam még életemben, ahol a szülőt partnernek tekintik, amikor a gyerekéről van szó. Persze nem úgy értve, hogy egyértelműen a szülő az első 🙂 Annál szerintem szakember nem sok nagyobb hibát véthet, mint hogy a szülőt elbizonytalanítja a saját szülői képességeiben, szülői hozzáértésében. Lehet, hogy egy kis időre ettől ő nagyon okosnak látszik, de aztán a gyereket rosszabb körülmények közé engedi haza, mint ahogy hozzá megérkeztek, és ő rontotta el azzal, hogy a szülőnek kivette a kezéből, ami benne volt, és amivel a saját gyereke fejlődését támogatta.
Az én véleményem az, hogy nem lehet úgy a gyerekek fejlődését segíteni, hogy a szüleiket reménytelenségbe toljuk ezzel a fejlődéssel kapcsolatban. A szülők és a gyerekek erőfeszítéseit is a legnagyobb becsben kellene tartani, ezt elismerni, támogatni, mert ezen múlik a közös jövőnk. Legnagyobb közös kincsünknek kellene tartanunk a gyerekeink kíváncsiságát, önbizalmát, igyekezetét, hogy megtalálják a saját helyüket a közösségben. És a szülőknek minden támogatást meg kellene adnunk, hogy a gyerekük fejlődését támogatni tudják, abban bízni tudjanak.
kép innen
Elborzadunk, amikor a maják tömeges emberáldozatairól, köztük a feláldozott gyerekekről hallunk, miközben mi egy olyan elavult, kirekesztő oktatási rendszer oltárán áldozzuk fel évről évre a gyerekek százezreinek fejlődését, mentális egészségét, jövőjét, amiben még a megfelelő IQ-t produkálóknak is “több mint negyede funkcionális analfabéta, azt sem tudja megállapítani, hogy két alternatív útvonal közül melyik a rövidebb, és azokkal az alapvető számolási készségekkel sem rendelkezik, melyek legalább minimálisan szükségesek lennének az életben való elevickélésre.” Mikor jövünk rá, hogy nem éri meg?
