Bowling, színes pöttyök, testépítő verseny – három út az inklúzió megértéséhez

2016-07-29 | Egyéb

Mi a közös a bowlingban, a színes pöttyökben és egy testépítő versenyben? Mindhárom segíthet megérteni az inklúzió lényegét!

Shelley Moore az inkluzív oktatás gyakorlati értékeit kutatja. Úgy véli, hogy bár hazája, Kanada jól ismert az emberek sokféleségének elfogadásáról és a különbözőségek jó kihasználásáról, az inkluzív oktatás előnyeit és szükségességét mégis inkább csak az elvek szintjén ismerik, a gyakorlatban még mindig elég erős a szegregáció, a képességek alapján történő elkülönítés, különösen az értelmi lemaradással élő gyerekek esetében.

A kutató az alábbi videóban a bowling analógiájával magyarázza el, milyen értékeket hoz be az inklúzió az oktatásba.

A bowling lényege, hogy a felállított tíz bábuból a lehető legtöbbet kell feldönteni úgy, hogy egymás után két golyót guríthatunk végig a pályán. A legtöbb amatőr azon igyekszik, hogy a golyót a bábusor közepe felé irányítsa. Ilyenkor azonban a megcélzott középső bábuk dőlnek le, a két szélső reménytelenül állva marad. Ezt hívják 7-10 splitnek, és egy ilyen állást ledönteni a második gurítással szinte a lehetetlennel határos.

Ha a bábukat a gyerekek jelképének tekintjük, a golyót pedig a tanítás tartalmának, akkor könnyű megérteni, milyen problémákhoz vezet, hogy oktatásunk “középre céloz”: a két szélen ott maradnak azok a gyerekek, akiknek a legtöbb támogatásra van szükségük, és azok, akik a legtöbb kihívást igénylik. A második gurítással ugyan megcélozhatjuk még az egyik oldalt, de mindkettőt egyszerre már nem.

A profi bowlingozók azonban sosem céloznak középre. Csavarva, ívben küldik a golyót a bábuk közé, és azt használják ki, hogy a bábuk így egymást tudják ledönteni. Valójában éppen azokra a bábukra céloznak, amelyeket a legnehezebb ledönteni, mert egy ilyen gurítás dominóhatása képes az összes bábut elérni.

A pedagógusképzés arra készíti fel a tanárokat, hogy középre célozzanak, nem arra, hogy eljussanak a “nehezebben elérhető,” autista vagy Down-szindrómás gyerekekhez is. Pedig valójában arra a támogatásra, amit a “sor szélén” álló gyerekek számára fejlesztünk ki – a személyre szabott oktatásra –, mindenkinek szüksége lenne. Az, hogy ne középre célozzunk, nem csak a “nehéz bábuk” számára fontos, hanem minden bábu – és az egész meccs – szempontjából.

Hogyan lehetséges ez?

Shelley Moore egy blogposztjában erre is szemléletes választ ad. Tulajdonképpen azért nem értjük a dolgot, mert ennek a klasszikus ábrának a képeiben gondolkodunk:

Értjük, mit jelent, ha azokat, akik valamiben másak, magukra hagyva kirekesztjük a közösségből (exklúzió) és – többnyire kifejezetten jó szándékúan – igyekszünk gondoskodni róluk, valahol külön, ahol speciális ellátást kaphatnak (szegregáció). Talán még azt is el tudjuk képzelni, hogy ez a külön hely a fizikai közelségünkben legyen, pl. amikor egy speciális osztály egy többségi iskolán belül működik vagy amikor a “befogadott” gyerek együtt halad a többiekkel, amiben tud, a többi dologban pedig külön oktatást kap (integráció), és azt gondoljuk, hogy az inklúzió az utolsó ábrán látható, amikor a “másféle” gyerekek szabadon elvegyülhetnek a többiek között és részt vehetnek bármiben, amiben a többség.

Az inklúziónak azonban – bár az elhelyezés megváltoztatásával is jár– nem az a lényege, hogy a gyerekek ugyanott vannak, hanem hogy másképp nézünk rájuk, mint a szegregáló felfogásban. Az inklúzió egy szemlélet: Annak megértése, hogy nincsenek “többiek”, hogy minden gyerek más, és mindenkinek egyéni szükségletei, egyéni képességei vannak.

Az inklúzió éppen azért előnyös mindenki számára, mert nem a “szélen álló”, “másféle” gyerekek igényeit igyekszik kiszolgálni, hanem a sokféleséget: azt a valós és folyton változó sokféleséget, amely bármely gyerekközösséget jellemez.

Egy ilyen szemléletváltás nyilvánvalóan rendszerszintű átalakításokat kíván.

Ha mindenki egyforma segítséget kap, az elsőre igazságosnak tűnhet, de vannak, akiknek (akkor és ott) nincs is szüksége arra a támogatásra, ami mások számára (akkor és ott) még kevés is lehet – ha nem férnek hozzá vele ugyanahhoz, mint a többiek.

Ha az emberek egyenlő bánásmódban részesülnek, akkor a kapott segítség eltérő lehet, de amihez hozzáférnek vele, az azonos.

A rendszerszintű inklúziónál eleve számítunk arra, hogy az emberek különbözőek, és olyan körülményeket hozunk létre, amelyek figyelembe veszik ezeket a különbségeket, így senkit sem korlátoznak. Senkit sem kell átsegíteni az akadályokon, ha nem építünk akadályokat.