“Miért nem lettél, fiam, inkább körte” – fejlesztés és szeretet
2016-12-05 | Down gyereket nevelek| Korai fejlesztés
A “fejlesztés” fogalma kissé zavarosan forog a köz száján. A fejlesztés van az úszást-lovaglást-angolt-néptáncot-számítástechnikát oktató óvodák zászlójára gépihímezve, de egészen mást értünk a fejlesztésen, ha a sajátos nevelési igényű gyerekekről van szó. Fejlesztenek a játékok, most már szinte mind – és főleg így karácsony előtt –, fejlesztenek a mondókák, az ölbéli játékok, fejleszt a Montessori-torony, a formabedobó, de fejlesztenek a kütyük is. Már az sem mindig derül ki, hogy minek a fejlesztéséről is beszélünk, az meg főleg nem jön szóba, hogy mindennek van ára. A gyerek úgyis mindig ráér, és mi úgyis jobban tudjuk, mi a jó neki.
Így aztán van, akinek a fejlesztés a gyerek életébe való erőszakos beavatkozás mumusát, a gyerekkor elorozását jelenti. Van, akinek jelvény, amit kitűzhet a mellkasára, hogy ne érezze olyan sajgóan a “Vajon jó szülő vagyok?” szurkálását. Van, akinek csak egy kis odafigyelés: ha már választhatok, választom azt, ami jobbat tesz. És van, akinek egyenesen a remény ígérete, hogy a gyereke találhat értelmes helyet, méltóságot a világban.
Alapvetően azt gondolom, hogy a szülő és a gyerek közös, mindkettejük számára örömteli tevékenységei közül nem kell keresztet vetve kiszórni azokat, amikből a gyerek többet tanulhat. Jó esetben a gyerek nem is veszi észre, hogy “tanul” és még jobb esetben csak nagyon sokára fogja megérteni, miért féltik őt egyes felnőttek annyira a “tanulástól”. Csak azt látja, hogy apa/anya szívesen játszik vele, milyen jó együtt lenni és milyen jó azt a közös dolgot csinálni: milyen jó a babszemekbe belemarkolni, a vízben csapkodni, tornyot építeni, képeskönyvet nézegetni, kártyákkal játszani, célba találni a labdákkal, minden babának tányért és poharat osztani, elrúgni a labdát, egészen végigmenni a függőhídon. Csak azért, mert a szülő tudja, hogy az adott játék mely területek fejlődése szempontjából előnyös, a gyerek számára még az nem válik vérverejtékes kényszerré, hanem játék marad.
A “fejlesztés” szó maga már elég furcsán cseng, és nem csak azért, mert sokan beszélnek róla degradálóan. Úgy hangzik, mintha a felnőtt saját erőfeszítésével fejlesztené valamilyenre a gyereket, mintha nagy erőlködve kinövesztene mondjuk egy harmadik fület a homloka közepére. De fejleszteni a fejlődés támogatásával lehet, vagyis a folyamatnak a gyerek nem a tárgya, hanem az alanya: belőle indul ki, hozzá igazodik, őt követi és szolgálja.
A gyerek nem olyan lesz, amilyenre alakítjuk. Ő már valamilyen, az alakulás útja is benne van. Magocska, amit hagyhatsz vagy segíthetsz fejlődni, de amiből nem tudsz másmilyen magot csinálni. Ha almamagot kaptál, a legjobban akkor jársz te is és ő is, ha örömmel elfogadod és almát nevelsz rajta. Nem érdemes azért nyüstölni, hogy váljon körtévé, mert az szebb, különlegesebb, többet keres. Vagy számon kérni rajta, hogy miért nem lettél fiam, inkább körte, én mindent megadtam neked.
Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy a korai fejlesztést egy csodálatos gyógypedagógus munkáján keresztül ismerhettem meg. Nála a fejlesztés azt jelenti, hogy érzékenyen figyel a gyerekre, pontosan látja, hogy általánosságban hol tart és hogy aktuálisan mit csinál szívesen. Arra a keskeny sávra csalogatja a gyereket, ahol az még részt tud venni a játékban (meg tudja csinálni a “feladatot”), de már nem a kisujjából kirázva, hanem mint kihívást: összpontosítással, nagy sikerélménnyel. Nem ő feszegeti a gyerek határait, hanem a gyerek maga. A fejlesztés nem lökdösés egy előre kitalált útvonalon, hanem a fejlődés segítése optimális körülményekkel, lehetőségekkel, motivációval. Attól “fejleszt”, hogy mindig lehetőséget ad a gyereknek az előrelépésre, csak tőle függ, hogy lép-e, nem attól, hogy van-e hova lépni. Egy eltérő fejlődésű gyereket általában többször kell hívogatni, míg megteszi azt a lépést, amit egy tipikus fejlődésű társa magától, észrevétlenül meglép. Számára nem biztos, hogy elég a lehetőség, talán a vágyat is ébresztgetni kell. De az alapelv, hogy ő lép és én csak annyit segítek, amennyire igényli, ugyanaz marad.
Az eltérő fejlődésű gyerekek esetében általában el szokták fogadni, hogy a (korai) fejlesztésre szükség van, mert a “ne maradjon le annyira” legitim cél, míg a “fejlődjön gyorsabban” nem az, de még az ő szüleik is megkapják néha, hogy “mit kell azt a szerencsétlen gyereket kínozni, lehet, hogy csak boldog akarna lenni”. Nem is az a válasz erre, hogy ugyanezeknek a kritikusoknak a többsége a saját gyerekét elküldi az iskolába szorzótáblát tanulni, pedig lehet, hogy ő is inkább csak boldog akarna lenni, hanem az, hogy a fejlődés és a boldogság nem zárják ki egymást. Nem kell választani, hogy szeretem vagy fejlesztem. Mert a legjobb fejlesztő módszer (igen, szerintem van “legjobb”, sajnálom, hogy ezt kell mondanom) pontosan az, ha a szülő szereti a gyerekét. Egy kisbaba pedig nem abból tudja, hogy szeretik, ha megmondják neki, hogy “szeretlek” vagy hogy “kicsim, tudom, hogy ez most rossz neked, de azért csináljuk, mert később ettől jó lesz”. Abból tudja, hogy szeretik, ha állandó testközelségben tartják, igény szerint szoptatják, nem hagyják sírni és a szükségleteire reagálnak, később is embernek kijáró tiszteletet, érzelmi biztonságot és életkorának megfelelő lehetőségeket kínáló körülményeket biztosítanak számára.
A fejlődést pontosan ez a hozzáállás támogatja legjobban: Örülünk, hogy velünk vagy, hogy veled lehetünk, szeretjük, amilyen vagy és amilyenné válni akarsz. Hiszünk benned és melletted vagyunk. Bízunk benned és bízhatsz bennünk. Ez az a “fejlesztés”, amire minden gyereknek szüksége van és meggyőződésem, hogy az SNI gyerekeknek is leginkább erre van szüksége. Talán nem is véletlen, hogy a felsorolt “szeretetkifejezők” nem csak biztonságérzetet adnak, hanem mind konkrétan segítik az idegrendszer fejlődését is.
Ehelyett nincs értelme az érzékszerveket, a mozgást, a gondolkodást fejleszteni, hosszú távon úgysem tud működni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ezen a szeretet-bizalom alapon, a gyerekkel együtt fejlődve, figyelve a szülő nagyon is sokat tehet a gyereke fejlődéséért. Még sajátos nevelési igényű gyerekeknél is egy ilyen alapozással, ilyen szemléletre építve érdemes megkeresni, mik azok a “direktebb” fejlesztő módszerek, eszközök, amelyekben a szülő hinni tud, mi az, amit örömmel tud együtt csinálni a gyerekével, vagy amit bizalommal tud a szakemberek kezéből elfogadni – és ami a gyerek egyéni igényeinek megfelel.
Egy Down-szindrómás gyereknél gyakorlatilag minden területen elkel a segítség, ami két dolgot jelent: A rossz oldal, hogy majdnem biztos, hogy nem lesz idő mindent egyenletesen fejleszteni. Kár is emiatt aggódni, a nap 24 óra marad nekünk is, a gyereknek is. A jó oldal viszont, hogy lényegében bármit csinál, minden tevékenység éppen fejleszt valamit: akár a nagyobb testvérei dögönyözik, akár a kendőben zötyög az anyja hátán, akár a macska szőrét markolássza, akár a kupakokat dobálja be a dobozba.
Nem akarok úgy tenni, mintha a kisujjamban lenne a korai fejlesztés, a gyógypedagógia minden területe a logopédiától a gyógytornáig oda-vissza, mert messze nincs. Ismereteim és tapasztalataim is igen korlátozottak. De ha egy szülő megkérdezi, szerintem mi az az egy fejlesztési módszer, amit mindenképpen csináljon a gyerekével, mint szülőtársa azt mondanám: szeresd és bízz benne.
