Fájdalommal fizetni a fejlődésért?
2018-02-17 | Szirkablog
Hogyan döntöm el, hogy mi az, ami még megéri.
Szirka kisbabakora óta találkozom ezzel a kérdéssel, különböző szemszögekből. Jellemző a nyilvánosság természetére, hogy ugyanakkor kaptam kritikát azért, mert egyáltalán bármilyen fejlesztést csinálunk vele, amikor “ő csak boldog akarna lenni,” meg azért is, mert minden terheléstől meg akarom óvni és meg akarom spórolni a “ki kell bírnia, ha nem az van, amit ő akar” konfliktusát. Radikálisan nem változott a véleményem az évek alatt, de mivel sokszor beszélgettünk erről más szülőkkel (akiknek ezt ezúton is köszönöm), és tanultam is még a fejlődésről, most egy kicsit árnyaltabban, bár még mindig erősen véleményesen tudom ezt megfogalmazni. És remélem, hogy lesz olyan, aki pont jókor talál benne gondolatokat a saját dilemmájához.
Az a kérdés, hogy mekkora áldozatot érdemes hozatni a gyerekkel a saját fejlődésért, az “előre jutásért,” nem csak eltérő fejlődés esetén merül fel, de a kiemelkedő tehetségeknél is, vagy akár abban is, hogy mennyire érdemes erőltetni valamit (adott iskolát, sportot, zenét stb.), amiből szerintünk később a gyereknek komoly előnyei származnak. Vannak ezekkel párhuzamai annak, amit mondok, de most leginkább arról az esetről beszélek, amivel a legtöbbször találkoztam: amikor egy csecsemő vagy kisded (mozgás)fejlődését támogató terápia láthatóan a gyerek ellenére van, aki sír, menekül. A szülőket ilyenkor két ellentétes parancs őrli: az egyik, hogy a gyerek segítséget kér tőlük az aktuális helyzetben, a másik pedig, hogy ami történik vele, arról azt gondolják, hogy a hosszú távú fejlődése érdekében történik (ezt üzeni a rendszer és minden szereplője a szakemberektől a szülőtársakig).
Induljunk el onnan, hogy mi az ár, amit fizetünk. Az egyszerűség kedvéért ezt most fájdalomnak fogom hívni, de beleértem azt is, amikor szabadulna, de nem engedik, amikor elfáradt, de nem pihenhet, amikor fél vagy túlságosan stresszel és nem kerülhet ki a helyzetből, vagy amikor ténylegesen fáj neki valahol, vagy úgy mindenhol, maga sem tudja pontosan, hogy hol.
A kisbabának nincs “terápia,” neki kellemes vagy fájdalmas van – és van a programja, hogy a fájdalom azt jelenti, ezt a dolgot kerülni kell, és jeleznie kell, hogy segítsék ki ebből a helyzetből. Én úgy gondolom, hogy a segélykérés végső soron annak szól, akit “elsődleges gondozónak” szoktak hívni, és aki jellemzően az anya a mi kultúránkban. A babák nem gondolkoznak azon, hogy ami velük történik, az miért és ki miatt olyan rossz érzés nekik, csak segítséget kérnek attól, akiről megtanulták, hogy a segítséget adni szokta, aki azért van, hogy minden bajban segítsen. (A túl hirtelen oviba kerülő gyerekek sem az óvónőknek sírnak, hanem az anyukájuk után.) Van, aki úgy gondolja, hogy a terápia kellemetlensége a terapeutához kötődik és az anyával való kapcsolatot nem igen befolyásolja, én viszont úgy gondolom, hogy nem maga a fájdalom, hanem a rendszeres “senkire nem számíthatok” élmény az, ami minden kapcsolatnak árt. Amikor az agy eldönti, hogy egy helyzetben mi a tanulnivaló, azt fogja választani, amihez erősebb érzelmi töltet kapcsolódik, és külön előnye van a negatív érzelmeknek.
Kevesen vitatják, hogy itt áldozatról van szó, de nem fölöslegesen tesszük ki ennek a gyereket, hiszen mi van, ha ez még mindig kevesebbet árt neki, mint amennyivel a terápia “előrébb viszi.” És ezzel eljutunk a másik tényezőhöz: ahhoz, amit ezért az árért cserébe kapunk. Az ígéret szerint a fejlődést, mégpedig a beavatkozás nélküli fejlődésnél gyorsabbat, jobbat, a tipikushoz jobban hasonlítót, ami alapján azt reméljük, hogy a távoli jövőben szélesebb lehetőségei lesznek. Nagyon fontosnak tartom a korai fejlesztést és azt, hogy az első pillanattól minden tudásunkkal segítsünk a gyerekeinknek, az azonban tény, hogy sem a mozgásterápiák, sem a gyógypedagógiában alkalmazott módszerek egyike sem dicsekedhet azzal, hogy tudományos kritériumok alapján megvizsgált és bizonyítottan hatásos eljárás lenne. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy hatástalanok, de akármelyik terápiát választjuk is, a “sokan látják hatásosnak, minden bizonnyal jót tesz neki is” vagy a “reméljük, beválik” kategóriából tudunk választani, ezt kell “beárazni”, nem azt, hogy “garantáltan ez segíti legjobban az én gyerekem fejlődését.”
Én hajlok arra, hogy azt hívjam fejlődésnek, amiben az ember kiteljesedése van, saját mintájának optimális megvalósítása, nem egy külső mérce megugrása, ami után majd csak lesz vele valami. Ez fontos különbség, és sajnos egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy melyik mérce megugrása fog majd később nagyobb problémát okozni, mint amennyit a megugrással nyertünk. Amikor pl. gondosan és jól körül írtan megtanítjuk a gyerekeknek, hogy mi a jó, párhuzamosan és észrevétlenül azt is megtanítjuk nekik, hogy a világ rendje szerint kívülről mondják meg az embernek, hogy mi a jó – azt ő nem tudhatja magától. Megtanítjuk nekik, hogy fogadjanak szót, ne menjenek a maguk feje után, sőt azt is tűrjék el, ha olyat csinálnak nekik vagy kérnek tőlük, ami nekik nem jó érzés, mert mások jobban tudják és jót akarnak nekik – és ez pár évig akár majdnem igaz is lehet, de aztán már azon imádkozunk, hogy a következő 50-60 évben ne találkozzanak olyannal, aki pont ezzel él vissza. Azt mondják, a tanulási nehézséggel élőknek akár 90%-a találkozhat ilyennel, 49% legalább 10 esetben, a lányoknak 68%-a már 18 éves kora előtt, is de hátha pont ő majd nem fog, csak fogadjon szót szépen. Ezek olyan kérdések, amikre nem is tudom, hogy lehet-e egyáltalán választ adni, de eddig nem találtam jobb támpontokat, mint a folyamatos, támogató együttműködést és a gyerekbe vetett bizalmat. Aztán hátha.
Nem vagyok azért a ló másik oldalára esve, nem gondolom, hogy az élet habostorta, és még erről is elég csak a habot lenyalogatni. Én is úgy gondolom, hogy erőfeszítés nélkül nincs eredmény. Az erőfeszítés persze nem feltétlenül kellemetlen, de a saját fejlődéséért az ember (a nagyon kicsi ember, a baba is) hajlandó bizonyos mértékű kellemetlenséget is bevállalni (pl. egészen kis babák is félreteszik az éhséget, ha érdekeset látnak). Én hajlok arra, hogy az a mérték, amit kívülről elvárhatunk valakitől, az nagyon közel van ahhoz, amit ő magának bevállal. Ha a baba vagy kisgyerek sír, az általában azt jelenti, hogy túl van ezen a határon. Amit én a tanulásról eddig megtanultam, az alapján úgy vélem, hogy ekkor a baba már nem tudja hasznosítani, ha tovább “kapja” azt, amitől sírni kezdett. A sírás az első állomása a “túlélő üzemmódba kapcsoltam” állapotnak. Szerintem egy jó segítő (szülő, terapeuta, pedagógus) egyrészt abban tud ügyes lenni, hogy az erőfeszítést kellemes dolgokkal társítja, másrészt abban, hogy a gyereknek segít a saját maga által vállalt kellemetlenségből többet elviselni, és annak a határát feszegetni, hogy meddig akar és meddig tud elmenni a hívogatásra.
Praktikusan ez nálunk Szirka babakorában pl. azt jelentette, hogy minden hajszálunkkal azon voltunk, hogy a kellemetlen terápiából minél többet bírjon: énekeltünk, muzsikáltunk, bohóckodtunk, de amikor azt jelezte, hogy eddig bírta, akkor elhittük neki és ott vége volt a kezelésnek. Most azt jelenti, hogy nem azt érzem feladatomnak, hogy Szirkát bármi áron átgyömöszköljem a teljes általános iskolai tananyagon, mert később az jó lesz neki, hanem azon igyekszem, hogy felkeltsem az érdeklődését és olyan lépéseken át vezessem el minél messzebbre, amiket egyenként is örömmel tesz meg. Nem feltétlenül könnyűek ezek a lépések, de segítek, hogy ne adja fel. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem a gyerek szenvedése árán vásárlom meg a fejlődést, hanem az én erőfeszítéseim árán – és ebből nyugodtabb lelkiismerettel hozom az áldozatokat.
Tudom, hogy vannak az enyémnél sokkal nehezebb élethelyzetek is, amikor kevesebb az opció. Amikor nem lehet másik mozgásterápiát, másik szakembert választani. Amikor nincs lehetőség saját erőből beletanulni, beleállni, és kénytelen az ember azt elfogadni, amit adnak neki. Amikor a problémák annyira súlyosak, hogy lényegében semmi sem drága az aprócska reménysugárért, hogy később jobb lesz. Egészen más árat “ér meg,” amikor nem a gyorsabb, tipikushoz jobban hasonlító fejlődés a tét, nem a gyerek majdani nehézségeit akarjuk csökkenteni, hanem igen valóságos, aktuális fájdalomtól akarjuk megszabadítani egy kisebb fájdalom árán. Igen, ilyen helyzetekben lehet, hogy másképp billen a mérleg és azt nem ismerem belülről. Csak a saját legjobb tudásunkat adhatjuk, másét nem.
