Mit ennénk; holnap is
2015-04-20 | Szirkablog
Felemelem a sótartót, Szirkának erről eszébe jut, hogy vallomást kell tennie.
– Kipróbáltam, hogy a nyelvbimbók érzik-e a sót. De utána megmostam.
– Megnyaltad a sótartót?
– Igen. Nem haragszol?
Már itt sem haragudtam, de András még megkérdezte, hogy sikerült-e a kísérlet, érezték-e a nyelvbimbók a sót, mire Szirka olyan csillogó szemmel mondta, hogy érezték, hogy inkább egyenesen büszke lettem.
Ármin szokás szerint rajzolgat, derült égből teszi fel a kérdést:
– A dinóknak is hét nyakcsigolyája volt?
– Háááát, szerintem igen.
– Nézd meg légy szíves az interneten, mert szerintem nem.
Neki volt igaza.
Szirka meglát egy ág szendvicsparadicsomot:
– Jaj, de cuki paradicsom gyerekek!
Szirka iskolájába gyakran jönnek vendégek, megnézni, hogy működik a csoda. Este egy ilyenről mesél:
– M. bemutatkozott és elmondta, hogy mi a baja.
– Hogyhogy mi a baja?
– Csontsérült.
– Ja, hogy nem nőnek úgy a csontjai? Értem. És te is elmondtad, hogy Down-szindrómás vagy?
– Nem. Rólam beszéltek.
– És mit mondtak rólad?
– Hogy tőlem tanulják a kedvességet.
Szirka be akar jönni a teraszról, ahol nagyon süt a nap:
– Nem vagyok én gyíkocska! – indokol.
Tavaszi ovistábor történt. Kirándultunk megint.
A szállásunkon két kecskét és pár tyúkocskát lehetett etetni, minden lehető alkalommal. Szirka haza akarta hozni a gidát. “Nagyon szeretem. Simogatom a hátát. Szerintem neki is jó.”
A horgászás azt jelenti, hogy egy botról madzagot lógatunk a vízbe. Még profibb, ha egy kis drótra kenyérgalacsint is szúrunk. Az se baj, ha a parton egy tucat gyerek szaladgál és kiabál. A halakat úgyse bántanánk.
Ferről le
Lerről fel
Selyemkendőre kívánkozó táj
Ármin:
– Miért nem ihatnak bort a gyerekek? Megtántorodnak?
Szirka sztenderd vigasztaló szövege (vigasztalni azt is lehet ám, aki nem szomorú!):
– Nagyon jól festesz!
Ezen már vigyorgok, de rendszerint hozzáteszi:
– Megbecsülöm a munkádat!
Néha még ezt is:
– Nagyon szép vagy!
Nagy ritkán még ezt is:
– Nagyon okos vagy!
Holló Jankó játszótér, Hollókő. A bejáratnál ott az egész mese. Szirka olvassa.
Hintán lovagló királykisasszony
Elfáradt életcsászára
Szabadtéri gyerekmulatságokról szóló könyvet nézegetek, találok egy képet.
– Nézd, milyen jó kis kunyhót építettek a gyerekek ágakból meg levelekből! – mondom Árminnak. – Itt akár el is lehetne lakni.
Ármin nézegeti egy ideig, nincs elájulva. Végül kiböki, mi nem tetszik neki:
– És akkor mit ennénk?
Ilyen állati jó dolga van a mi teraszunkon a madaraknak. Ez a fürdő/itató tányérkájuk.
Ármin kérdezi:
– Szirka, te otthontanuló vagy? Szirka, te ló vagy?
Nem pont erre válaszolva, de Szirka is elismeri Ármin tehetségét:
– Nagyon jó versfaragó vagy!
Már mindenki felkelt, de Szirka még ágyban van. Ármin ihletet kap, körbe-körbe vonulva énekel, egy idő után különféle hangszereket is bevet. Szirka panaszosan rászól:
– Ármin! Mindenkit felébresztesz!
– Szirka! – méltatlankodik vissza a megzavart előadóművész. – Már felébredtél!
Ármin korán kel, az egyik szobából látja a napfelkeltét.
– Beköltöztek a színek az erdőbe! – állapítja meg.
Indiánosat játszanak, Szirkát hallom:
– Te fehér bőrű, sápadt ember!
Árminnak bővült a jövőterve:
– Feltaláló leszek, természetkirály, rajzművész és űrhajós.
Sok volt a kirándulás egyszerre, mindnyájan nagyon elfáradtunk. Szirka hétfő reggel panaszkodik, hogy betegnek érzi magát, “fáj minden porcikája”, szédül, fel se bír kelni, legfeljebb az ölembe kuporodik be.
Még lázat is mérünk.
Ármin elhatárolódik a betegség gondolatától, az itthonmaradás gondolatával viszont messzemenőkig azonosul. Belátom, hogy most kár lenne erőltetni a dolgokat. Eszembe jut az is, hogy Szirkának fájt a szíve érte, hogy neki rövidebb volt a tavaszi szünete és lemaradt az utolsó szép napok teraszos ebédjeiről. Keresem hát a pozitívat és sóhajtok egy nagyot:
– Jól van, akkor maradjatok itthon és ma mind kint ebédelünk a teraszon.
Szirkának felcsillan a szeme és azonnal kész a terv:
– Holnap is rosszul érzem magam!
