Két negatív szorzata pozitív
2015-04-30 | Szirkablog
A gyerekek fejlődéséhez nem elég, ha a szülő egy valamit rosszul csinál, legalább két nevelési hiba párhuzamos futtatására van szükség!
Néha szinte lelkifurdalásom van, hogy milyen sokszor jövök ki jól a rossz helyzetekből. Mondjuk az valamennyire indokolt, ha egy konfliktus azért ad többet, mint amennyit elvesz, mert nem azzal foglalkozom, hogy a másik mit rontott el, és mit kellene inkább csinálnia, hanem azt keresem, hogy én mit tanulhatok. Amikor ez sikerül, akkor jogos, hogy ezzel a tanulsággal én gazdagodjak. De sokszor úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, amilyen jóra fordulnak a dolgok.
Nem arról van szó persze, hogy sosem vallok kudarcot, hanem hogy a kudarcokból, kisiklásokból, csapásokból, bajokból keveredek ki sokszor igazságtalanul jól. Kicsit mint a klasszikus poén a lánclevél továbbküldőjének a szerencséjéről, akinek másnap levágta a lábát a villamos és rendkívül jó áron tudta értékesíteni a feleslegessé vált cipőjét.
Pl. ha nem ért volna az a pár fájdalmas és/vagy kiábrándító élmény a debreceni egyetemen, képes lettem volna angol nyelvész lenni, ahelyett, hogy most ez a sokkal jobb nemtudommicsoda lennék, aki vagyok. (De ha csak az ELTE pszichológia szak maradt volna ki, már akkor nagy kár lenne.) Tudnék még ilyeneket mondani, csak túl személyesek és hát mindegyikben van valami rossz, és azoknak a rosszaknak egy részét éppen én csináltam.
És a teljesen igazságtalan változat, amikor mindent annyira elrontok, hogy a hülyeségek kioltják egymást.
Például azt eléggé nem jól csinálom, hogy mennyire nem forszírozom a gyerekek önállóságát. Egy csomó területen egyszerűen lusta vagyok beletenni azt a plusz energiát rövidtávon, ami hosszútávon busásan megtérülne abban, hogy egyedül gondoskodnak magukról. Valahogy ez a rövidtáv mindig túl rövid időkből, túl kevés energiákból áll. Nem jól teszem, tudom, hogy nem jól teszem, igyekszem is jobban tenni, de mostanra ezen a téren komoly lemaradásaim vannak.
Ezzel a hibával találkozott a múlt héten az a hiba, amikor meg egyszerűen feladtam, nem törődtem velük. Fájt a fejem egész nap, sütött belőlem a fekete nyomottság, valószínűleg kiállhatatlan is voltam. A gyerekek meg betegek voltak már akkor is (azóta is), szóval senki sem tudta tartani a tetőt, délutánra beomlott.
Közeledett a fürdés időpontja, kértem a gyerekeket, hogy pakoljanak össze és induljunk. Eszük ágában sem volt indulni, inkább átkapcsoltak abba az egymást hergelő őrületbe, amiből teljes aggyal is alig tudom kivarázsolni őket, nemhogy így lezsibbasztva. Először csak vártam, kértem újra, aztán bedobtam a gyeplőt a lovak közé és hagytam, csináljanak, amit akarnak (ezt egyébként nagyon utálom, ha más csinálja, az én módszerem a megelőzés/első pillanatban elkapás). Hát, másfél órán keresztül még tombolni akartak.
Már nem tudom, hogy vettem rá őket, hogy kimozduljanak (meg magamat, hogy felálljak), de azt tudom, hogy elmaradt a fürdés előtti mesélés (igen, nálunk ilyen is van, és most még ezzel sem lehetett őket elcsábítani) és azt mondtam Szirkának, hogy én bizony most nem fogom megfürdetni, de még lezuhanyoztatni sem, hanem úgy zuhanyzik, ahogy akar. Bemászott a kádba és elkezdett nyafogni, hogy egyedüüüühül, de nem szántam meg, hanem csak diktáltam, hogy mit csináljon. Már azt is százszor kellett kérni, hogy egyáltalán kinyissa a csapot, közben zengett az egyedüüüül, de én elkeseredett voltam és könyörtelen. Egy ponton már nem tudtam nem látni, hogy milyen kis ügyes és (egyre kevésbé dühösen) azt mondtam neki:
– Igen, egyedül. És ennek akár örülhetnél is, mert én is egyedül zuhanyzok meg mindenki más is, és te is elég nagy vagy hozzá, hogy egyedül zuhanyozz.
A mondat végére én már átfordultam. Egy pillanat alatt ő is átváltott panaszkodásból büszkébe, és amikor megmutattam neki, hogy a hátára hogy tudja a válla fölött csorgatni a vizet, már hangosan nevetett.
Mire kiszállt, teljesen belelkesedett, hogy innen kezdve ő már mindent egyedül fog csinálni.
– Ha meggyógyulok, egyedül megyek iskolába. Biciklivel.
– Azt nem lehet, nagyon messze van az iskola.
Ezen köröztünk párat, aztán elfogadta, hogy csak kocsival lehet menni. Persze a maga módján:
– Akkor én fogok vezetni.
– Ahhoz előbb fel kell nőnöd.
– De én tudok vezetni!
– Még én sem tudok – próbáltam kiábrándítani, hiszen ha valamit még én sem tudok…
– De nekem a kisujjamban van – mutatta fel az ujját. A mutatót, de az is elég kicsi. Ebben maradtunk.
A lelkesedés átragadt Árminra is, ő is meg akarta próbálni egyedül.
Azóta is csak bekísérem őket és ott állok a kád mellett, míg végeznek, mert ki szeret egy szál magában lenni a fürdőszobában, ugye.
Így történt, hogy különböző nevelési hibáim találkozásának köszönhetően most önállóan zuhanyoznak a gyerekeim.
