Gyermekek Háza: iskola mindenkinek

2015-02-17 | Szirkablog

Valahogy úgy esett, hogy én még sosem voltam nyílt napon az iskolában. Azt megnézés nélkül is tudtam, hogy a Gyermekek Háza az egyetlen iskola, ahova Szirkát nyugodt szívvel elengedem, így a felvétel előtti nyílt napokra csak András ment el. Tavaly meg olyan sokat volt beteg Szirka, hogy mire elkezdődtek a nyílt órák, már tudtuk, hogy ebben a tanévben megint elsős lesz, és csak kapcsolattartás végett járt be, tanulni már nem. Ebben a tanévben pedig most volt az első nyílt nap az elsősöknek, vagyis most tudtam megnézni, milyen az én kis Szirkám, amikor nagy Szirka.
Na most ez az iskola olyan, hogy még a szülői is egy élmény, és szerintem az anyukák-apukák 90%-a szívesen járna maga is újra iskolába, ha ide járhatnak. A gyerekeknek meg kb. 100%-a jár szívesen ide, bár néhányan panaszkodnak, hogy nincs tanulás. Tanulás persze van, de nincs osztály vigyázz, nincs hogy-ülsz-a-széken-fiam, nincs fekete pont és piros sem, nincsenek osztályzatok, nincs félelem, szorongás, megalázás, de még verseny sem, nincs rátuszkolás meg úgy-csináld-ahogy-mondtam, nincs keserves gyötrődés.

A tanulás pont attól következik be, hogy a saját munkájukat maguknak szervezik, időbeosztják, ellenőrzik, maguk vállalják érte a felelősséget. A tanulás fő csapása pedig szemmel láthatóan nem a tananyagban való haladás, hanem a gyerekek fejlődése. Ami azzal is jár, hogy kb. 5-6 féle feladatot végeznek párhuzamosan, személyre szabva. Azzal is, hogy sokat dolgoznak csoportban, párban. És azzal is, hogy az egymásra figyelés, együttműködés, egymás tisztelete és a felelősségvállalás magasabb értéken van kezelve, mint a tárgyi tudás.

A nap beszélgetőkörrel indul. Leülnek körben a terem végében a szivacsokra, és ki-ki elmondja, mi történt vele előző nap. Nem kötelező megszólalni, van, aki mindennap mesél valamit, van, aki csak ha fontos mondandója van. Meghallgatnak mindenkit, akár azt meséli el, hogy a barátjával játszott tegnap, akár azt, hogy őzikéket simogatott az erdőben. Szirka is szemrebbenés nélkül elmesélte, hogy múzeumban voltunk, megnéztünk egy képet, aztán hazamentünk és megvacsoráztunk, pedig ebben annyi volt az igazság, mint (szerintem) az őzikesimogatásban. Amikor megkérdezték, hogy “és mi volt a vacsora”, azt mondta, hogy “tészta mütyürökkel”, de mivel ez nem része a hagyományos magyar konyhának, a mütyüröket nem értették, úgyhogy Szirka húsra helyesbített, ez is ugyanannyira volt igaz.

Aztán reggelizni mentek, és az első óra, az olvasás csak 9-kor kezdődött.

Van az a klasszikus kérdés (vagy csak nekem akadt be?), hogy “persze, integráció, de hogy ülteted be a Down-kórost a matekzseni mellé?” Most olvasás órát láttam, úgyhogy azt tudom megmondani, mit csinált együtt az olvasni tanuló Down-szindrómás és a már történeteket is önállóan és értően olvasó gyerek. Amikor párban dolgoztak, akkor meghallgatták egymást és segítettek egymásnak (!), aztán elmondták, hogy a másik nagyon ügyesen olvasott. Ilyenkor az egyik abból tanul, hogy egy hibátlan olvasást hall és követ végig, a másik abból, hogy ki kell javítania, ha van hiba. Mindketten tanulják közben, hogy hogyan lehet együttműködni egy feladatban két különböző embernek. Jó lenne, ha ezt mi is tudnánk, nem?

Csoportban pedig úgy dolgoztak együtt (nem ugyanazok, akik párban), hogy elosztották a feladatokat egymás között, ki figyeli az időt, ki vezeti a feladatvégzést, ki számol be a végén az eredményről, mindenkinek fontos dolga volt. Maga a feladat (mondatok párosítása képekhez) a Down-szindrómás gyereknek is ugyanaz volt, mint a többieknek, mert nem a Down-szindróma kapja a feladatot, hanem a gyerek, és ez a gyerek történetesen együtt halad az osztály többségével az olvasásban. Volt egy lassabban haladó (aki nem volt Down-szindrómás), ő könnyebb mondatokat kapott, olyanokat, amiknek a megoldására jó esélye volt, de az ő mondatai is kellettek ahhoz, hogy a csoport elkészüljön a feladattal.

Egyéni munkában mindenki a saját szintjén dolgozott, ha jól emlékszem, 4 féle feladatcsoport volt és ezen belül még tempó különbségek. A Down-szindrómás gyerek olyan feladatot kapott, mint az egyik nagyobb csapat. A folyékonyan olvasók lényegesen nehezebbet. A lassabban haladó könnyebbet.

A tanító néni (akit senki sem szólít tanító néninek, mert nem egy funkció, hanem egy ember, akinek személyisége és neve van) mindenkinek hallotta az önálló olvasását az óra valamely pontján. Volt közös játék, de nem volt frontális tanítás, hacsak a játék instrukcióját nem vesszük annak (éppen vehetnénk, mert közben megbeszélték, hogy mi a mássalhangzó meg mi a magánhangzó, de ez összesen két mondat volt).

És ha azt kérdezitek, hogy mégis hogy fért ez bele 45 percbe, végre igazatok lehet, mert sehogy. 90 perces blokkokban folyik a tanítás, nagyon változatos feladathelyzetekben (volt benne mozgás, ugrálás, jövés-menés, lazább és figyelősebb tevékenység, vágás, ragasztás, munkaszervezés, ellenőrzés), utána fél óra szaladgálás az udvaron.

Két dolog még.

Az egyik a dicséret. Ennyi igazi dicséretet még egy kupacban nem hallottam, mint ezen az órán. Szórta a dicséretet a tanító néni, büszkélkedett nekünk a saját gyerekeinkkel, és próbált minket meggyőzni, hogy mindent maguktól tudnak 🙂  Dicsérték egymást a gyerekek, és büszkélkedtek a saját munkájukkal meg az egymáséval. A legnagyobb dicséreteket az olvasással lassabban haladó gyerek kapta. Nem az ügyes olvasásért, hanem az erőfeszítésért, a kitartásért, a kemény munkáért.

A másik a segítségnyújtás. Van ugye egy Down-szindrómás gyerek az osztályban, 24 meg nem Down-szindrómás, nyilván lépten-nyomon segíteni kell a Down-szindrómásnak, hogy együtt haladjon a többivel. Az mostanra kiderült, hogy nem a többivel kell együtt haladnia – de nem csak neki, szegény “lassúnak”, hanem senkinek sem. Mindenki a maga tempójában halad, mert úgy tud legjobban. De nem segítenek neki lépten-nyomon sem, csak ha szüksége van rá. Amikor boldogul magától, akkor nem nyomják el “segítéssel”, hanem hagyják nagynak lenni. Nem is érnek rá fölöslegesen Szirkának segíteni, mert másnak is kell. Ez azt is jelenti, hogy nem ő az, akinek mindenki segít, hanem mindig annak segítenek, akinek szüksége van rá. A pedagógiai asszisztens sem azért volt benn, hogy Szirkának segítsen, hanem hogy mindenkinek segítsen. Ő kísérte ki a kisfiút, aki rosszul lett, ő volt az önállóan dolgozók mellett, míg a tanító néni valamelyik csoporttal olvasott, ő lépett oda, ha valaki láthatóan nem azt csinálta, amit kellett volna vagy ha tanácstalannak látszott. De nem csak ő segített, hanem a gyerekek is. Én nem mindig ugyanazok az “ügyesek” segítenek ugyanazoknak az “ügyetleneknek,”  hanem bárki bárkinek. Mert egymásnak segíteni jó és természetes – hát nem éppen ezért élünk együtt?

Nekem nagyon hiányzik Szirka, amikor nincs itt. Nehezen engedem el azt is, hogy eddig az én kezemben volt a fejlődése, a tanulása. Mindig tudtam, hogy éppen hol jár, mi érdekli, hogyan tudok becsatlakozni a spontán tanulási folyamataiba. Megdöbbentően hatékonyak is voltunk (én legalább is nagyon meglepődtem, amikor utólag rájöttem, milyen sokat tanultunk együtt) és nagyon kevés tanulás mellé nagyon sok szabad játék, séta, könyvtár, játszótér fért be. Szirkával jó együtt lenni, jó vele tanulni, jó csak látni is.  De ebben az iskolában olyan dolgokat tanul, amiket én nem tudok neki megtanítani, akármilyen hatékonyak vagyunk is, és amik nagyon jó biztatások arra az örökzöld aggodalomra is, hogy “Mi lesz vele, ha én már nem leszek”. Mert azt tanulja, hogy a világ befogadja, hogy megvan a helye a kortársai között, hogy van olyan ügyes, mint bárki de bárki más, és hogy akárkivel együtt lehet dolgozni, aki erre hajlandó. Megtanulja azt is, hogyan szerezhet barátokat és hogyan tarthatja fenn a barátságait. Amit ebben az iskolában átél, abból tudni fogja, hogy a világ normális folyása az, hogy tiszteljük egymást, segítünk egymásnak és jól érezzük magunkat együtt, és még azt is tudni fogja, hogy neki mit kell tenni ezért.

Ugye, hogy ti is elmennétek kisdiáknak ebbe az iskolába?

Ha ezt nem is lehet, az igazgatójával találkozhattok:

2016 április 8-án pénteken 14:30-kor a Premier Kultcafé-ban kerekasztal beszélgetést tartunk az inkluzív nevelés hazai lehetőségeiről és akadályairól. Meghívott vendégek listája és további részletek itt.

Regisztráció itt.

a képek a 2014-es elsős avatón készültek

Korábbi Szirka cikk | Újabb Szirka cikk