Hogyan szeretem őt?

2018-10-07 | Down gyereket nevelek

Néha, amikor sétálni megyünk, látom, hogy az emberek “úgy” néznek Frankie-re. Lenéznek rá, aztán fel rám, majd megint le rá. A mosolyuk kényszeredett, merev. Leereszkedő és sajnálkozó.

Vajon mit gondolhatnak? Miért sajnálnak minket annyira?

Talán mert Frankie nem elég aranyos? – Hát, ez teljesen kizárt.

Talán mert nem elég okos? – Nem látták még, hogyan tornyozza egymásra a poharakat, hogyan rak ki egy kirakót, vagy hogyan tetteti a sírást, hogy megússzon valamit.

Talán mert más, mint a többi gyerek? Mert azt hiszik, hogy őt egy kicsit kevésbé szeretjük?

Nos…

Tudjátok, van az pont az állkapcsuk és a nyakuk találkozásánál, rögtön a fülük alatt, amit puszilgat az ember, csak hogy hallja, ahogy kuncognak…

Ezt mi is csináljuk.

Ismeritek az élményt, amikor a nap végén leültök a másik szülővel, és elmesélitek egymásnak, milyen aranyos, okos, vicces dolgokat csinált a gyereketek nap közben?

Ezt mi is csináljuk.

Ismeritek az érzést, amikor a gyereketek mond valamit, amiért meg kellene szidni, de ti egy mosolyt elnyomva elfordultok, hogy ne lássa rajtatok, hogy mindjárt kitör belőletek a nevetés?

Ezt mi is csináljuk.

Tudjátok, van az, amikor azt figyelitek, amint a gyereketeket elárasztják szeretettel a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és barátok, míg úgy érzitek, mindjárt túlcsordul a szívetek…

Ezt mi is csináljuk.

Ismeritek az érzést, amikor az éjszaka közepén ébren fekve a gyereketek jövőjéért aggódtok: iskola, orvosi kontrollok, munkalehetőségek, találnak-e társat?

Ezt mi is csináljuk.

Tudjátok, milyen, amikor magatokból kikelve ünnepelitek a gyereketek sikerét és lepuszilgatjátok a könnyeiket, ha kudarcot vallanak?

Ezt mi is csináljuk.