Down-babám van, miért ne örülnék?

2017-05-10 | Down babám született

Kicsi Violánk mindjárt öt hónapos – és egyre ügyesebb.
Muszáj szétkiabálnom az örömömet, hogy “tartja a fejét!”, “megfogta az elefántot!”, “beszélget!”, “azt mondta: neeeem!:) “, “mutatja, hogy vegyem fel!”, “oldalra fordult!”…
Mert ez az öröm sokkal nagyobb, mint amit magamban tarthatnék.

 

   

 

Ki gondolta volna?

 

Mikor a Down-szindrómás babánkat a kezünkbe tették, az ismeretlen volt a legfélelmetesebb. Tudtuk, hogy ez most nem olyan lesz, mint a többiekkel. Ez egy másféle “program”, más életút lesz, de hogy milyen, arra még csak kalkulációk sem léteznek. Széles a skála, mondták: sokféle Down-szindrómás gyerek, sokféle fejlődési tempó van, más az ütem, más a taktus. Majd meglátjuk, hogy nekünk milyen jutott.

 

Rebesgették, hogy kedvesek az efféle gyerekek, de akkor ez még csak gyenge vigasznak tűnt. Mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy ilyen csuda kis gyerek lesz, ilyen szelíd, ilyen drága és életre való, ilyen más és mégis ilyen szép – legkevésbé arra, hogy ilyen ügyes.

 

 

 

Vészmadarak

 

“Nono! Csak ne bízd el magad!”, “Majd megtudod…!”, “Lehet, hogy most ügyes, de előbb-utóbb akkor is lemarad.”, “Ne örülj korán!”

 

Ki mondja, ki csak gondolja.

 

Tudom, hogy miért mondják, tudom, hogy a tények őket igazolják, és TUDOM, hogy nincs igazuk.
De új vagyok még a terepen, el kell gondolkodnom, hogy rájöjjek pontosan hogy is áll össze a kép.

 

(Minden gondolkodás előtt is érzem, hogy nem lennék jó anya, ha rájuk hallgatnék. Micsoda hűtlenség lenne, ha nem örülnék teljes szívemből a gyermekem sikereinek?)

 

 

Örömünk természete

 

Mióta a gyermekeim mellett vagyok, nem foglalkozom a “tudománnyal”. Csak néha, egy-egy apróság jut eszembe hajdani tanulmányaimból. Ahogy öregszem, egyre több filozófiai kérdés világosodik meg előttem. Sőt, néha a válaszok is.

 

A keresztények szerint Isten megteremtette a világot minden szükséges hozzávalóval együtt, minden törvénnyel, ami ahhoz kell, hogy működjön. Hogy az Alkotó pihen-e eközben, arról megoszlanak a vélemények, ám a világ jól-rosszul, de működik. Törvényei kiszámíthatóak. Nagy dolog, de egy ideje már nem meglepő, hogy a nap ma is felkelt, és kiszámítható, hogy ezt a szívességet még egy ideig megteszi nekünk.

 

A Korán szerint Allah minden pillanatban újrateremti a világot.

 
Micsoda öröm így minden reggel! Minden egyes napsütötte perc! Micsoda hála!

 
Több, mint 20 éve gondolkodom már ezen. Most már értem is.

 

Az egészséges gyermekeimnél is örültünk minden apró előre lépésnek.  Minden mérföldkő boldogság volt. Mint mikor a nap felkel. Azt jelentette: működik a törvény, dolgozik a beépített program: hihetetlen, de ez a magatehetetlen csöppség hamarosan a saját lábán fog járni. Ahogy annak lenni kell.

 

Violánál nincs törvény. Vagy talán van, de sajnos nem ismerjük. Ez az egyik legnehezebb: hogy senki sem tudja megmondani, hogy lesz majd, mi várható. Így viszont minden egyes pillanat önmagáért értékes. Nem is lehet máshogy. Minden új mozdulat külön ajándék, minden új tevékenységben újra teremtődik a jövőnk. Hogyne lennék hálás?  Hogyne örülnék?

 

 

 

Miért örüljünk?

 

Hát, először is, amiatt a bizonyos “széles skála” miatt. Ami nem azt jelenti, hogy “A te gyermeked sem kivétel, előbb vagy utóbb le fog maradni a fejlődésben” – noha ez statisztikailag igaz -, hanem azt: “Vannak, akik kevésbé maradnak el az átlagtól, miért ne tartozhatna ezek közé a Te gyermeked is?”.  Szóval, ha szépen fejlődik a gyermeked, ne hagyd elvenni a kedved! Nyugodtan örülj! Bátran és hangosan!

 

Aztán meg azért, mert a mi világunk minden pillanatban újrateremtődik: vagyis, ha nem alakulnak a dolgok még úgy sem, ahogy vártad, azért csak örülj, mert bármikor megtörténhet a csoda! (Ahogy sokszor meg is történt már.)

 

Továbbá többféle tudományos cikket is lehetne írni (6-7 különböző területről közelítve) arról, hogy mennyivel jobb örülni, mint nem. Mint szorongani vagy csak gyanakvóan várni a célegyenest, hogy majd akkor. De ezt majd megírják a szakírók. (Vagy már meg is írták.) Én csak azt tudom, hogy örülni akarok. És találok rá okot bőven.

 

Például azért, mert ezzel a kis drágával nekem minden perc ajándék. És látom, hogy boldog, szeret engem. Ajándékba kaptuk egymást, “megadattunk” egymásnak. Hát van ennél nagyobb öröm?

 

(Arról még nem is beszéltem, hogy micsoda boldogság ez a testvéreinek, s, hogy mennyivel különb emberekké válhatnak Violával, mint nélküle. )

 

 

 

Örömterápia

 

Viola megfogja a lábát, oldalra fordul. Örülök. Hangosan. Ő örül az örömömnek, és megfogja újra. Én örülök a lelkesedésének, és kétszer annyit mondókázok vele…

 

Így teremtődik újra minden pillanatban a világunk.

 

 

Tahin Ráhel

 

 

Vélemény, hozzászólás?