Amiktől a legjobban féltem, amikor Down-szindrómás gyerekem született

2016-11-16 | Család

Amikor Down-szindrómás gyerekem született, sok dologtól féltem. Olyan képtelenségektől kezdve, hogy többé nem mehetünk el semmilyen nyilvános helyre, mondjuk kávéházba, vagy hogy nem fogunk tudni együtt nevetni, sőt kommunikálni sem, odáig, hogy sosem lesz randija és ő nem fog soha elmenni kávéházba (a kocsiból néztem ki az ablakon a belvárosban, ahogy jöttünk hazafelé – talán a genetikáról –, valószínűleg nagy lehetett a környéken kávéházsűrűség). Most a Meeting Lauren blog írója is elmeséli, hogy ő miktől félt – és hogy mi lett ezekből a félelmekből.

 

 

Ma jöttem rá, hogy Laurennel kapcsolatban ma éppen azokat a dolgokat tartom a legértékesebb kincseknek, amiktől a legjobban féltem.

 

Mennyire féltem attól, hogy a mandulavágású szemei másak lesznek, mint az enyém! Az igazság az, hogy ragyogó, élénk kék szeme van, gyönyörű Brushfield-pontokkal. Egyáltalán nem hasonlít az enyémre, de csodálatosan szép.

 

Rettegtem tőle, hogy majd állandóan lógatja a nyelvét. Amikor mosolyog, a nyelve kicsit a fogai elé csúszik, a szeme felragyog, és megesküdnék rá, hogy ragyogás árad belőle.

 

Szomorú voltam, hogy valószínűleg későn fog majd elindulni. Épp ezen a héten kezdett járni, két és fél évesen. Extázisban vagyunk! Nem tudom elképzelni, hogy ennél boldogabbak lennénk, ha korábban elindult volna,! Mit számítana az egyáltalán?

 

Azonnal tudni akartam, hogy speciális iskolába kell-e kerülnie, vagy egy iskolába járhat a bátyjával. Végül is speciális óvodába fog járni, de a bátyja ugyanott vesz részt egy programban. Együtt járnak majd haza az iskolabusszal.

 

Nagyon féltem attól, hogy mi leszünk majd “az a család,” akik kilógnak, akik mások. Tényleg mások vagyunk, de egyáltalán nem bánom. Lauren vonzza az embereket, és ez legtöbbször jól sül el. Az emberek mosolyognak körülötte, és sokszor megállítanak minket, hogy Down-szindrómás szeretteikről meséljenek nekünk. Mindenhol barátkozik. Lauren Hope-pal nem lehet a környezetbe beolvadni! És ha néha úgy érezzük, hogy nem olyan kedvesen bámulnak meg, vagy ítélkeznek fölöttünk, lerázzuk magunkról, és örülünk a szerencsénknek, hogy nekünk itt van Lauren, nekik meg nincs.

 

Attól is féltem, hogy soha nem fogom átélni, milyen érzés igazából, ha az embernek lánya van. Na, hát Laurenben megvan a csajos, habos-babos természet. Meg az eleven, rosszcsont természet is. Meg a díva is. Nem hiszem, hogy tizenéves korára ez nagyon megváltozna. Ugye milyen őrültségnek hangzik, hogy arra vágyom, veszekedjünk a fiúk, a ruhák, a smink, a barátok és a házi miatt? Pedig így van. (Légyszi juttassátok ezt eszembe úgy 12 év múlva!)

 

Arra kellett rájönnöm, hogy a Down-szindróma nem félelmetes. Nem azzal töltöm az életemet, hogy “bárcsak ne lenne Down-szindrómás.” Általában őszintén hálás vagyok, hogy Lauren ilyen különleges. Mert az. Nem tudom ezt elmagyarázni, találkozni kell vele, hogy az ember ezt megértse. Nem tudom, miért ért az a megtiszteltetés, hogy az anyukája lehetek, de az biztos, hogy mindent megteszek, hogy méltó legyek erre.

 

Elfogadom olyannak, amilyen. Képesség, hiányosság – mindegy, nincs jelentősége. Szerintem a legtöbb szülő, aki Down-szindrómás gyereket nevel, egy ponton meg volt róla győződve, hogy az ő gyereke lesz a legokosabb, legügyesebb Down-szindrómás, aki valaha élt a világon. Én biztos, hogy így gondoltam. De nem ő az, és ez jól van így.

 

Ismer egy pár jelet. Mond néhány szót. Most kezdett járni (fél kézzel kapaszkodva), és két és fél éves. Nem tudja a színeket, nem tud számolni, nem ismeri az ábécét…  Igazából írásban nem is sok mindent lehet róla elmondani. De a lelkéből sugárzik a szeretet, a remény és az öröm. A mosolya beragyog egy egész termet. A személyisége napfényt hoz a legborúsabb napokba is. A szeméből egy nagyszerű lélek ereje sugárzik. Ő Lauren Hope. És én kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én gyerekem.

 

 

lauren

 

Szöveg és kép: Meeting Lauren

Vélemény, hozzászólás?