Amikor a Down-szindrómás kislányom igazi barátra talált

2016-02-29 | Család| Családi élet

Down-szindrómás kislányom születésekor belém hasított, hogy neki talán soha nem adatik meg az, ami más kislányoknak természetes: a legjobb barátnő

 

Sosem felejtem el az első napomat az oviban. Egy piros pulcsi volt rajtam, három sárga virággal, és ahogy apuval az épület felé közeledtünk, találkoztunk egy másik kislánnyal és az apukájával. A lány fodros, fehér alapon piros pöttyös ruhát viselt, és kuncogva váltott velem pillantásokat, miközben a szüleink beszélgettek. Nyilvánvaló volt, hogy ez egy különleges kislány, és mindennél jobban szerettem volna, ha barátok leszünk. Melanie-nak hívták és a következő három évben elválaszthatatlanok lettünk. Rózsaszín hercegnő sátrakban “táboroztunk,” sellőbabákat nyomtunk a habos fürdővíz alá, és vicces ruhákba öltöztetett Barbie babáknak rendeztünk zsúrokat. Amikor nyolc éves lettem, elköltöztünk, és szem elől tévesztettük egymást. Huszonöt évvel később, amikor megszületett a kislányom, Johanna, mégis azonnal Melanie jutott eszembe.

 

Ahogy a rossz híreket hozó orvosok kifordultak a szülőszobáról, hirtelen nagyon élénken felidéződött bennem egy emlék, ahogy Melanie-val kézen fogva és visítozva szaladgálunk a kerti locsoló alatt. Abban a pillanatban belém hasított, hogy a lányomnak talán soha nem adatik meg az, ami más kislányoknak természetes: a legjobb barátnő. A következő években, ahogy Jo Jo egyre nagyobb lett, és több hozzánk hasonló családdal találkoztam, bizakodóbb lettem a jövőjével kapcsolatban. Ma már a legtöbb Down-szindrómás gyerek megtanul írni-olvasni, vannak, akik főiskolára mennek, és önálló életet élnek. De amikor a barátságról van szó, a szülők optimizmusa gyakran megcsappan. Hallottam már könnyes történeteket arról, hogy a Down-szindrómás gyerekeket nem hívják meg születésnapokra, levegőnek nézik az iskolai rendezvényeken, és soha, de soha nem hívják át játszani.

 

Én rettenthetetlenül vetettem magam a játszócsoportokba, és kezdetben a különbségek elhanyagolhatóak voltak. De ahogy a többiek nagyobbak lettek, iskolába mentek, megtanulták az ábécét, az olló nyílni kezdett. Az osztálytársai nagyon is szerették, összevesztek rajta, hogy ki üljön mellé ebédnél vagy ki fogja a kezét énekórán, mégis inkább úgy tekintettek rá, mint egy aranyos kis állatkára vagy kabalafigurára. Azt kérhettem, hogy az iskolában tűzzenek ki magasabb célokat a tanulásban, de arra nem lehetett garanciát szerezni, hogy Jo Jo-nak valaha is lesz igazi barátja. És aztán egy nap ez a barát megjelent.

 

Egy új tankerületbe költöztünk és jelentkeztem önkéntes segítőnek az osztályba, hogy megismerkedhessek más szülőkkel – amitől azt vártam, hogy majd a játszótársak megtalálását is megkönnyíti. Egy napsütéses szeptemberi napon megjelentem a teremben, hogy segítsek egy projektben.

 

– Elnézést! – mondta egy vékonyka hang, ahogy beléptem, miközben valaki megrángatta a karomat. – Te vagy a Jo Jo anyukája?

 

Lenéztem, és egy kislányt láttam rózsaszín tüllszoknyában és csíkos harisnyában, rengeteg barna hajjal és hatalmas, barna szemekkel.

 

– Szia – feleltem. – Igen, én vagyok.

 

A kislány várakozásteljesen nézett rám.

 

– Meg tudnád kérni Jo Jo-t, hogy beszélgessen velem? – kérdezte.

 

Ránéztem, és nem tudtam, mit válaszoljak. Jo Jo nem valami jól beszélt még. Lehet, hogy nem értette, amit a kislány kérdezett tőle, vagy csak túl sok volt neki az inger.

 

– Lehet, hogy Jo jo még egy kicsit idegenül érzi magát – feleltem. – Jeleket is használ. Mi lenne, ha te is megtanulnál néhány jelet, és úgy is tudnátok beszélgetni?

 

Jo Jo és Lily

 

A kislány megkönnyebbültnek látszott.

 

– Azt hittem, azért nem beszél velem, mert nem szeret – mondta. –  Nagyon szeretném, ha kedvelne engem. Szeretnék a barátja lenni.

 

És ezzel Lily már el is suhant. Pár percenként felugrott a rajza mellől, hogy megnézze Jo Jo-t és az asszisztenst. Minden alkalommal új kérdést tett fel nekem. Mi Jo Jo kedvenc étele? (Pizza.) Mit szeret Jo Jo csinálni? (Táncolni.) Mikor szokott Jo Jo lefeküdni? (Fél nyolckor.) Jo Jo reakcióin nem igen lehetett eligazodni. Néha ránézett és köszönt neki, néha teljesen figyelmen kívül hagyta. Egyszer még egy grimaszt is vágott az asszisztensre nézve. Végül a tanár finoman rendreutasította Lily-t és megkérte, hogy üljön le, de néhány perccel később már újra felugrott, mint egy keljfeljancsi. El kellett ismernem a kitartását.

 

– Jo Jo anyukája, légy szíves, küldj egy e-mailt az anyukámnak, hogy összejöhessünk játszani!

 

– Rendben – feleltem, de kiderült, hogy nem volt rá szükség. Már azon a hétvégén találkoztunk egy szülinapon.

 

Zajos összejövetel volt egy nagy játszóházban. Lili elöl, középen, egy rózsaszín csúszdán. Észrevett minket és nagyot kiáltott:

 

– Jo Jo!

 

Jo Jo-t hirtelen körülvette egy lánycsapat, az osztálytársai. Lily átkarolta, és a csapat együtt vonult át egy kidobós témájú ugrálóvárba. Én csak bámultam őket: biztos, hogy Jo Jo nem megy be egy ilyenbe. Habozva meg is állt a bejáratnál. Lily a karjánál fogva húzgálta, Jo Jo csak a fejét rázta. Lily-t ez nem állította meg, egyszerűen felkapta Jo Jo-t és bevitte a karjában.

 

A szemem előtt megjelent, ahogy Jo Jo teljesen leblokkol és összeomlik. Odarohantam, de azt láttam, hogy Jo Jo és Lily teljes szimmetriában ugrándozik, egymás kezét fogva és kacagva. Egy perc múlva Jo Jo felém fordult és végignézett rajtam, amiből tudtam, hogy nekem semmi keresnivalóm ott. Ez a pillanat megpecsételte a dolgot. Estére a lányok már jó úton voltak afelé, hogy legjobb barátnők legyenek. Másfél évvel később pedig a barátságuk teljesen hétköznapi. Egymás körmét festik, tütübe öltöznek és együtt nézik a meséket. Órákon át tudják egymás haját fésülgetni, babázni vagy bingózni. (Van egy saját bingó módszerük: Lili mondja be a számokat és betűket, Jo Jo pedig a táblára rakja őket – nem mindig a helyükre, de ez Lily-t nem zavarja.) Amikor másodikosok lettek, az iskolában nem csak arra figyeltek, hogy egy osztályban maradjanak, hanem arra is, hogy egymás mellé ülhessenek, mert tudták, mennyire motiválja Lily Jo Jo-t.

 

Lily és Jo Jo

Természetesen egy idő után szét kellett őket ültetni, mert állandóan beszélgettek és játszottak órán. A múlt ősszel pedig egy újabb mérföldkőhöz értek el: először rendeztek “ottalvós” bulit. Aznap este számtalanszor csörtettem fel a lépcsőn, hogy maradjanak már csendben, oltsák már le a villanyt, feküdjenek már le és vegyék le a szoknyát a kutyáról, míg rá nem döbbentem, hogy pontosan azt csinálom, amit anyám csinált bő harminc éve, amikor nekem és Melanie-nak kellett volna aludnunk már. Önkéntelenül is elmosolyodtam és hagytam, hadd érezzék jól magukat. A reggel úgyis hamar eljön.

 

Írta Hallie Levine, megjelent itt, a fotókat Wynn Myers készítette.

 

 

Vélemény, hozzászólás?