A Down-szindróma és a lassabb élet áldásai

2016-06-27 | Család| Családi élet

Paul Daugherty írása arról, mivel ajándékozta meg a családjukat, hogy Down-szindrómás lánya mindent lassabban tanul meg.

A New York Times nemrégiben cikkezett arról, hogy a szülők egyre nehezebben tudják a család és a munka közötti egyensúlyt megtalálni, és akinek ez nehéz, az kevésbé találja örömtelinek a szülői szerepet.

Ez teljesen érthető. Azok, akik fogyatékos gyereket nevelünk – és esetleg egy vagy több tipikus fejlődésű gyereket is – nagyon is érezzük ezt a feszültséget. Sőt, még azért is aggódunk, hogy a “tipikus” gyerekünket megfosztjuk valamitől.

Ezt azonban másképp is lehet nézni. A sajátos nevelési igényű gyerekek nevelésének egyik áldása, hogy le kell lassítanunk.
Nincs más választásunk.

Azt akartuk, hogy Jillian is megtanuljon mindent, amit a bátyja, Kelly, és meg is tanult mindent. Csak neki hosszabb időbe került, legyen szó a cipője bekötéséről, a helyesírásról vagy a kerékpározásról. A szükséges plusz idő megtanított minket Kerryvel, a feleségemmel, hogy türelmesebbek legyünk. Csodás volt.

John Lennon azt mondta, hogy az élet akkor történik, amikor éppen lefoglalnak egyéb irányú terveink.  A kertvárosi hajtás kimerítő lehet. Mindig az új Újat keressük. Nem időzünk el semminél. Azt például nem tudom megmondani, milyen volt, amikor Kelly megtanult biciklizni. Egy délután megtanulta és kész. Jilliannek két hónapjába került. A pillanat, amikor végül elengedtem a bicikli ülését és láttam, ahogy egyedül pedálozik végig az utcán, örökre a szívembe vésődött.

Jillian és bátyja, Kelly

Kelly első évfolyambulija… mit viselt? Ki volt a párja? Izgult, lelkesedett, türelmetlen volt? Fogalmam sincs.

Jillian első évfolyambulija? Amikor Kerry elvitte ruhát vásárolni (ötöt próbált fel), együtt elmentek a manikűröshöz és Kerry kisminkelte Jilliant? Amikor megláttam Jilliant a lépcső tetején és a párját (későbbi férjét) ahogy a konyhából nézi? Amikor az orchideacsokrot a csuklójához erősítette? Amikor kart karba öltve kisétáltak a kocsihoz, az óceánnál is szélesebb mosollyal?

Á, dehogy emlékszem!

Jillian az esküvőjén

Jilliannek egy órájába került, míg le tudta írni, hogy “papagáj”. Különféle változatokon át – papgáj, papagály, stb. – , míg végül sikerült. Amikor Kelly leírta, hogy “papagáj”, nem történt semmi, írta a következő szót. Amikor Jillian leírta, felugrottam és körbetáncoltam a szobát: “PAPAGÁJ! Papagáj, papagáj!”

Amikor elérünk egy bizonyos kort, visszanézünk és csodálkozunk, hogy miért nem élveztük ki az életet. A mi gyerekeink már kirepültek. Minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabban telik az idő. De még most is megállunk, hogy kiélvezzük az élet szépségeit, akár egy finom ebédről, akár egy rokonokkal és barátokkal töltött estéről vagy egy szívszorítóan gyönyörű naplementéről legyen szó. Erre Jillian tanított minket. És nagyon hálásak vagyunk érte.

Szöveg és képek Paul Daugherty blogjából