Világító létrafokokon

2017-12-21 | Szirkablog

Avagy hogyan ösztönözhet haladásra az, ahogy a dolgokat összerendezzük.

 

Kedves ismerőssel találkoztam, kb. évente egyszer botlunk össze, örülünk egymásnak, hogyvagytokozunk, de egymás ütőerén nem tartjuk az ujjunkat napilag. Neki is van Down-szindrómás gyereke, fiatalabb, mint Szirka, úgyhogy ilyen tapasztalat átadós vonala is van a beszélgetéseinknek. És azért írom most őt ide, mert világra szóló jó kérdést tett fel nekem.

 

Éppen felszálló águnkban találkoztunk, örömmel újságoltam, hogy Szirka mennyire szárnyal az utóbbi időben és hogy ennek szerintem milyen okai vannak. Az aktuális nagyon jó, hogy egy csodálatos mozgásterapeutával kezdtünk együtt dolgozni. Már néhány hét-hónap látványosan megdobta az éberségét, a figyelmét, a memóriáját, az önirányítását, azt a képességét, hogy követni tudja a változó szabályokat. Sok mindent elmeséltem az előző 2-3 bejegyzésben, hogy a gyakorlatban ez miféle dolgokban nyilvánul meg, ezekből neki is említettem párat. Külön rákérdezett, hogy Szirka is érti-e a kísérleteket (a felületi feszültségről, sűrűségről, kémhatásról). Büszkélkedtem, hogy igen, és meg is toldottam, hogy a gépírást ügyesebben gyakorolja, mint Ármin, hogy bár nem egy szinten, de együtt haladnak a furulyázással, angollal, már alig kell neki segíteni az írásban, épp most úszott le először két hosszt megállás nélkül, rengeteget olvas, egyre hosszabb könyveket (és meg is érti), és a többi.

 

 

 

És egyszer csak megkérdezte, hogy “akkor Szirka végül is csak külsőleg Downos?”

 

– Dehogyis! – nevettem és átsuhant rajtam, hogy talán eltúloztam az örülést. Azt mondtam, hogy tudom másképp is csoportosítani a dolgokat, és azt kiemelni, hogy nem tud pontosan megjegyezni egy verset vagy egy dalszöveget: az értelmére emlékszik, de a szavakra nem, hogy hányszor kerül veszekedésbe a legegyszerűbb “üljünk le reggelizni”, vagy hogy az extrák felmutatása, nem jelenti azt, hogy mindent tud, amit az “alap csomagba” várnánk.

 

Vegyük pl. a hét napjait:

 

Kedd van, ilyenkor szokott jönni Léna, Szirka hiányolja, de most csak csütörtökre várjuk. Futó pillantást vet a hét napjai manókra, kiszámolni biztos nincs ideje, de rögtön átlátja:

– Holnapután?

Nekem bezzeg ki kell számolnom, hogy felelni tudjak…

 

Aztán, amikor arról beszélgetünk, hogy melyik a kedvenc napjuk, Ármin a korábbi kedd helyett a szombatot nevezi meg.

– De az a Szaturnusz! – mondja Szirka és mi csak nézünk, mert tényleg, a hagyomány a szombatot a  Szaturnusszal köti össze (ezért Saturday), de azért ez annyira nem mindennapi téma, Ármin egyáltalán nem is emlékezett rá.

 

Ezek ugye bámulatos dolgok így spontán, de ha rákérdezek, nem tudja megmondani, hogy melyik a hét első napja, és a sorban végig mondás sem megy hiba nélkül. Ilyen a szókincse is: ha hagyják beszélni, a korosztályának simán megfelel a választékossága, de ha meghatározásokkal vagy akár képekkel kérdezgetik, hogy ez mi, ez mi, hirtelen jó pár évvel fiatalabb lesz. Vagy a matek: itthon tegnap kétjegyű számokkal oldott meg nyitott mondatokat, és ez nem lógott ki különösebben a rutinból, segítséggel szokás szerint nagyon jól ment, és lehetett a segítséget folyamatosan csökkenteni (bár legközelebb megint segíteni kell majd), de ma több gyerek előtt megkérdezte tőle egy felnőtt, hogy mennyi 8+4 és kb. úgy reagált, mint akitől a tangenstétel bizonyítását kérdezik, álmából keltve.

 

És az ilyen példáktól a kedves ismerős teljes joggal elvesztette a fonalat. Akkor most rendkívül okos-e Szirka vagy rendkívül nem?

 

A laboráns kisasszony gondosan ügyel a kísérlet pontos viégrehajtására.

 

Alaptételként leszögezném, hogy Szirka rendkívül Szirka, és ennél nagyszerűbb dolgot nem is tehetne. Ennél minden más kevésbé fontos.

 

Valamikor, nagyon régen egy egyetemi szemináriumon egy IQ teszt kérdéseire válaszoltunk, és úgy nézett ki, mintha én elképesztően tájékozott lennék, mert arra a néhány kérdésre, amire senki nem tudta a választ, én igen. Az nem volt olyan feltűnő, hogy egy pár másikra meg, amire szinte mindenki tudta, én nem… És nekem ez így pont jó magammal kapcsolatban is. Szirkát se nyüstölöm olyasmivel, amiben nem lát fantáziát, örülök, hogy sokat tud arról, ami érdekli. Sőt, igazából annak örülök, hogy van ez a nagyon erős, kitartó kíváncsisága, tanulni vágyása – ezt sokkal inkább szeretném becsben tartani, mint bármi konkrét lexikai tartalmat, amit “tudni kéne.” És a megbecsülést azzal is kimutatom, hogy ennek a kíváncsiságnak az eredményét így, ezzel a csoportosítással elismerem, ünneplem.

 

Mert ezekbe az eredményekbe tudunk kapaszkodni, ezeknél fogva tudjuk magunkat előre húzni. Nem a lukak a fontosak közöttük, hanem hogy egyiktől eljussunk a másikig. Nem egy folytonossági hiánytól mentes deszkára van szükség, hanem egy létrára – meg az erőre, ami hajt előre. Szirkának tudnia kell magáról, hogy ügyes, és meg kell őriznie a motivációját, hogy tanuljon. És nekem is tudnom kell, hogy ügyes vagyok, és nekem is meg kell őriznem a motivációmat.

 

Az eredmény látványos

 

Szerencsére Szirka egészen kis korában találkoztam azzal az elképzeléssel (és az eredményével), hogy pl. matematikában az alapműveletekkel való brillírozás (mint a 8+4 fejben) nélkül is lehet bonyolultabb dolgokat megtanulni. Miért is ne? És ez segített elengedni az olyan görcsöket is, hogy engedjem-e magától olyan sokat olvasni, amikor nem hibátlan még az olvasása: ha van olyan megközelítő tippje, aminek értelme van a szövegben, nem feltétlenül bajlódik egy-egy bonyolultabb szó kibetűzésével. Először hitetlenkedtem, hogy ezzel a módszerrel tényleg megérti az egész könyveket, amiket végighabzsol, de akárhányszor megkértem, hogy mesélje el, mit olvasott, az derült ki, hogy minden korrektül lejött neki. (Nem összefüggően mesél el magától egy egész könyvet, hanem kérdésekre válaszolva, mielőtt túlörülnénk, ugye.) Gyakoroltuk tovább a hangos olvasást, de az önálló olvasását nem fékeztem. Én is sokat tanultam az angol olvasmányélményekből akkor is, amikor nem kerestem ki minden ismeretlen szót, és el tudta volna venni a kedvem, ha valaki erre kötelez.

 

És nem azt gyűjtöm, hogy egy kontextus nélküli szó kibetűzésébe mennyire bele tud botlani még mindig, hanem ahogy az Egy ropi naplóját készül elolvasni. Nekem nem tetszik, már a borítón idiótáznak, sokáig sikerült is lebeszélnem róla, bár a valahányadik folytatásból már olvasgatott tavaly. Végül ráleszek, hogy megkeressem neki, de a helyi könyvtárban épp nincs benn. A jelenetig nekikeseredik. Heteken át az a szilárd terv tartja benne a lelket, hogy a központi könyvtárban majd maga jár utána a dolognak: a K betűnél keresi meg, mert az író neve úgy kezdődik. Első útja odavezet, és amikor nem találja, nekem szól, és amikor én sem találom, saját ötletére a könyvtárostól kérdezi meg (el kell mondania háromszor, mert hadar, de nem “fordítom,” ő intézkedik), és amikor kiderül, hogy itt sincs benn, nem sír, nem bukik ki, csak bánatosan sétálgat a polcok között, hogy “El vagyok veszve!” (én meg kavargok az együttérzés-büszkeség-megeszem örvényben.)

 

Mindenkinek sikerült a kísérlete.

 

És igen, a haladás nekem annál is fontosabb, mint hogy mindig “hiteles” és “kiegyensúlyozott” képet mutassak – abban az értelemben, hogy minden pro mellé a kapcsolódó kontrákat is kötelezően feltüntessem. Nem vagyok sem közszolgálati hírműsor, sem tudományos értekezés. Próbálkoztam vele, de tőlem ez pont hogy nem hiteles, nem őszinte. Örömmel elmondom, hogy milyen eszközöket rendeltem legújabban a tanuláshoz külföldről, de csak azért, hogy nehogy valaki téves képzetet alkosson az anyagi helyzetünkről, nem fogom mellé tételezni, hogy mennyire keveset költök ruhára, cipőre, kozmetikumra. Azt mondom el az emberekről, amiért hálás vagyok, amit köszönhetek nekik, nem azt, ami zavar a viselkedésükben vagy amit elvesznek tőlem (ezt is próbáltam “tárgyilagosan,” katasztrófa volt). Én sem szeretném, ha az anyukám arról vezetne nyilvános blogot, hogy mit nem csinálok jól, Szirka a saját naplójába is csak jó emlékekről ír. Magamról is azt mesélem el, amikor valamit sikerült megoldani, amiben ugyan benne lesz a probléma is, de önmagában azt nem tartom tanulságos sztorinak, ha agyatlanul ráförmedek valamelyik gyerekre, ellustálkodok egy kötelességet, nem tudok energiát fordítani egy fontos dologra, egy helyben járok egy problémában vagy megbántok valakit.

 

Dokumentálás

 

Másrészt van egy olyan reményem is, hogy az emberek azért fel tudják mérni, hogy a világon mindennek van ára, árnyoldala, meg hátránya, nincsenek olyan megoldások, amik ingyen elhozzák a tökéletességet. Se ingyen, se tökéletesség. Hogy ha felsorolom, amit mostanában csináltunk, azok nem azon felül vannak, amiket ez alatt mások csináltak, hanem jórészt azok helyett. Hogy ha van két félállásom és a napjaim nagyobbik részét a gyerekekkel töltöm, akkor sokat fogok éjszakázni (a kialvatlanságtól meg ingerült leszek), vastagon fog állni a por a kevésbé forgalmas polcokon, és nem fogom tudni, mi megy a mozikban. Hogy minden eredmény mögött munka van, minden tudás, produktum, kapcsolat időbe meg energiába kerül és minden(ki) vesz is el valamit, ami/aki ad.

 

Élményfizika

 

És akkor visszatérnék a csodálatos mozgásterápiánkra, aminek most annyira örülök. Az árnyoldal egyrészt az, hogy Szirkával a babakori Dévény óta nem végeztünk semmilyen mozgásterápiát. Nem volt rá idő, nem volt rá energia, más dolgok égetőbbek voltak és be kellett valamit áldozni. Szóval alapból ez egy lemaradásunk. És a másik, hogy piszok kemény mindennap rávenni magunkat (nekem magamat és Szirkát is) és elvégezni a feladatokat (úgy, hogy a monotónia mindkettőnknek ősi ellensége), odafigyelni minden rezdülésre, hogy mi változik a hangulatában, a mozgásában, a viselkedésében, mérlegelni, hogy a pozitív meg a negatív hatásai (ugye!) milyen arányban vannak, bejárni a terapeutához kontrollra meg az új feladatokért, azokat megtanulni, megint csak gyakorolni, és kitartani ebben az egészben olyan sokáig, hogy addig el sem tudok gondolni.

 

És nem azt fogom ebből kiemelni a neonfilccel, hogy milyen terhet kellett már megint a nyakunkba venni kényszerűségből. Én nem akarok egy olyan életben főszerepelni, ahol a kényszerűségből vett terhek világítanak ki a szövegből. Vannak terhek, meg kényszerűségek, de nem erről szól a könyv. Magamnak – és ezért másoknak is – úgy rakom össze ezt a történetet, hogy milyen óriási jó dolog ez, hogy erre rátaláltunk, és jaj, de fantasztikus, hogy végre tudunk vele foglalkozni, és milyen ajándék, hogy van, aki ilyen lelkiismeretesen és hozzáértően dolgozik velünk, és milyen nagyon-de-nagyon jó látni, ahogy Szirkának könnyebbedik a figyelés, a tanulás, a saját kedvtelései, a létezés. És nekünk ez fog neonnal világítani, a nagyon jó, meg a Szaturnusz, a molekulák, a könyvhegyek, a gépírás, az angol, meg a hagyományos kotta.

 

És a világító létrafokokon megyünk tovább.

 

 

|

Vélemény, hozzászólás?