Szirka és a roller

2016-08-18 | Szirkablog

Messziről kezdem, olyan tavasz közepe-végétől, amikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Szirkában megváltozott valami.

 

Pici korától nagyon vállalkozó kedvű, kíváncsi volt, kifejezetten kereste a kihívásokat. Először akkor látszott ez, amikor járni tanult és az első jól sikerült lépések után a járdáról letért a göröngyös-botlasztósra, mert az nehezebb volt. Aztán még sokszor megmutatkozott és nagyon jó hasznát vettük a mozgásfejlődésben és az értelmi fejlődésben is. Az volt az alap neki is és nekünk is, hogy mindent megtanul, ami érdekli, és hogy minden érdekli, amivel találkozik.

 

Hogy pontosan mitől rogyott ez meg, azt nem tudom. Lehet, hogy csak kimerült a tanév végére, lehet, hogy voltak olyan élményei, amiben nem látta magát ügyesnek, lehet, hogy a kétszámjegyű életkor köszön be ezzel a visszahúzódással, talán mindegy is, mert mindenképpen azt látom benne, hogy itt valamit tenni kell, feltöltődni, önbizalmat visszaépíteni, példát mutatni, újra vonzóvá tenni a felfedezést, bármit és mindent, hogy újra örömmel kutasson, próbáljon ki, tanuljon meg. A “Down-szindrómás, hát mit vártál” illetve a “na ugye, nemmegmondtuk, hogy egyszer csak már nem fog minden olyan jól menni” magyarázatokat elő se hozzátok, olaj a tűzre.

 

És látszott például olyanokból, hogy a Paprikás pataknál a hegyoldalra, amiről korábban le sem lehetett vakarni, és amit ha csak meglátok, az jut eszembe, hogy hányszor kell majd megint elmondani, hogy menjünk már tovább, akármennyit várok is a tövében, szóval hogy ide egyáltalán nem akart felmászni.

 

Pár kisebb gyerek éppen fenn volt, amikor odaértünk, úgyhogy nem túl lelkesen elindult ő is, de ahol kezdett kicsit meredekebb lenni, ott visszafordult és kijelentette, hogy “veszélyes lenne.”

 

Míg Ármin – aki korábban nagyon sokat tanult Szirkától mozgási bátorságban – itt volt,

 

SAMSUNG CSC

 

addig Szirka itt:

 

SAMSUNG CSC

 

Aztán az lett, hogy én rábeszéltem, hogy tegyen még egy próbát, Ármin pedig megmutatta neki, hol menjen fel és szépen fel is vezette. Ez után már egyedül is járkált fel-le, és nekem megint hányszor kellett elmondanom, hogy menjünk már tovább, amitől kicsit megnyugodtam.

 

SAMSUNG CSC

 

De ilyenből sok van, itt is külön agitálni kellett, hogy egyáltalán próbáljon meg átmerészkedni a patak fölött, ahol Ármin a szeme láttára rohangászott fel-alá. Korábban ő lett volna az első, aki kipróbálja, de legalább az “én is akarom!” bekapcsolt volna.

 

palló

 

És aztán itt van ugye a roller. Tavasztól Árminnal sokat gurultunk, oviba rollerrel mentünk, sőt a Margit-szigetre meg a belvárosba is, a tizenkilométereket hasítottuk. Szirka ezekből nagyrészt kimaradt és amikor nagy ritkán hozzájutott, hogy a parkban kipróbálja (itthon nem lehet, mert egy nagy lejtő közepén lakunk), nem ment túl… gördülékenyen. Egy-két lökés után leszállt és nem is akart próbálkozni. Nehéz volt elképzelni, hogy hamarosan hármasban fogjuk a várost járni rollerrel, ami pedig a tervem volt nekem.

 

Jött a nyár, nekünk a Balaton a Riviéra, ahol végre elég sík a terep a gyakorláshoz, úgyhogy a csurig töltött kocsiba begyömöszöltünk még négy rollert (pár apróság itthon maradt, mint ott kiderült, de sebaj). És mentünk mindennap. Hajtsad, ne szállj le, vigyázz, út szélére menj, ne tedd le az egész talpad, mert lefékezed magad, menjél, menjél, most miért álltunk meg megint, nyújtsd ki a lábad, ne guggolva menj, mert elfáradsz, szerencsére csak egy kis horzsolás, az ég szerelmére, legalább ne itt a napon álljunk, csak az árnyékig guruljunk el, nagyon jól csinálod, látod, milyen sokat jöttél most egyben, ne ugorj le, fékezz, húzódj le, ne menj keresztben az úton, mindjárt odaérünk, szuper. Minimum napi 2 x 25 percben.

 

SAMSUNG CSC

 

A hét végére már kezdte kapiskálni, hogy kell hajtani, hogy kell kormányozni, hova tegye a másik lábát, hogy kell a fenti utasításokat mind betartani. Nem nagyon tudott még megbízhatóan fékezni, felnézni, folyamatosan menni hosszan, és láthatóan nem volt neki könnyebbség a rollerezés a gyalogláshoz képest. Azért összességében nagyon szépen haladt, de itthon folytatni kellett volna még a gyakorlást (nem kellett volna Árminnak olyan sokáig betegnek lennie – ne egyetek giroszt a strandon).

 

Akkor én úgy döntöttem (lásd még: fejjel a falnak), hogy próbáljunk meg hármasban elgurulni a könyvtárba. Igaz, hogy messze van, de majdnem az ovinál van, ismerős az út, nagyrészt lejtő lefelé, hazafelé meg legfeljebb buszozunk vagy valahogy megoldjuk, ha hosszú lesz.

 

Indulásnál rögtön kiderült, hogy a Balaton óta eltelt majdnem három hét felejtés meg a csupahupa, meredélyes budai terep – rögtön indulásnál lefelé kell gurulni, azonnal fékre a lábat, különben repülsz – pont elég a teljes blokkhoz. Szirka az első három méter után úgy döntött, hogy akkor neki ebből ennyi elég is lenne, köszöni. Némi huzavona után hajlandó volt csakmégegyszer megpróbálni, úgyhogy két további méter után megkönnyebbülten állt le újra, hogy próba megvolt, a mór mehet. Lehetőleg gyalog, villamossal, esetleg kocsival, de rollerrel, azzal nem.

 

Árminnal eddigre mi már nagyon vártuk a rollerezést, úgyhogy azt mondtam, hogy oké, akkor elmegyünk ketten, ő meg várjon meg minket itthon.

 

Kömmtár!

Válaszul ezt a fejet vágta (csak bukósisakban).

 

Azt mégse lehet, hogy nélküle menjünk el, hiszen KÖMMTÁR!, úgyhogy inkább mégis megpróbált legurulni, és közben alkudozni, hogy minél többet toljuk. Aztán egyszer csak ráérzett az ízére (vagy a nagy lépcsős felcipelésnél perspektívába kerültek a lefelé lejtők előnyei), és már csak akkor állt meg, amikor tényleg indokolt volt. Az Istenhegyin már úgy zúzott lefelé, mint aki mindig ezt csinálta, észre se vette, mennyire meredek. És teljesen ügyesen hárította a veszélyeket is.

 

Ármin fegyelmezetten, türelmesen és higgadtan vezette a csapatot (ami legalább akkora dolog, mint a Szirka rollerezése), Szirka bátran, ügyesen és kitartóan követte. Belőlem szemen át csordult a büszkeség meg az öröm, gondoltam, hogy na ezeket a pillanatokat jól elbefőttölöm.

 

Oda-vissza 6 km-t mentünk.

 

Tegnap a játszótéren pedig már mint rutinos rollerező kanyargott, fékezett, hajtott, mindent tudott magától, még a lábnyújtást sem felejtette el, és hazafelé is csak egyetlen egyszer mondta, hogy elfáradtam, de nem kellett rábeszélni sem, jött szépen tovább.

 

Persze ez nem jelenti azt, hogy akkor most minden kész és rendben, építkezést befejezni, de azt igen, hogy nyugodtan lehet örülni az eddig megtettnek és reménykedni a továbbiban.

 

És holnap megint rollerrel menni könyvtárba.

 

Örülni azt lehet

Örülni azt lehet

 

 

|

Vélemény, hozzászólás?