Folyékonyan olvasnak
2014-11-27 | Szirkablog
A mi családunkban megszokott volt az olyasmi, hogy amikor a kollégiumból hazafelé mentem, kigondoltam, mit ennék legszívesebben és mire hazaértem, anyukám megfőzte. (Nem, nem volt mobil.) Vagy hogy rendszeresen ugyanazokat a holmikat vettük egymásnak karácsonyra: egy alkalommal teljesen kilúgozta az ajándékozást, hogy semmi de semmi meglepetés nem volt benne, mert hajszálra ugyanazokat kaptam, amiket a többieknek vettem, de tételesen (pl. ugyanazt a falinaptárat).
Szirkával meg Árminnal ehhez még hozzájött a kötődő nevelés, a hordozás, az együttalvás, az igény szerinti (“hosszú”) szoptatás és ebből a szempontból kitüntetetten a segített szobatisztaság, ami kifejezetten célozza (és acélozza) az intuitív kommunikácót. Az előbbiekben is zajlik a tudattalan információáramlás: összehangolódik a szívritmus, a légzés, a testhőmérséklet, az alvásszakaszok hossza és ritmusa meg valószínűleg még jónéhány élettani mutató, de ezeknél a felnőtt sem tudja, mi zajlik. A segített szobatisztaságnál azonban valahol tudatosba kell fordítani a folyamatot és gondolattá (meg tetté) kell formálódnia a tudattalanul fogott jeleknek.
Szóval annyira nem lep meg, hogy nálunk is van ilyen, és egy része elcsúszik véletlennek, pl. egyik tavaszi este elkezdtem a gyerekeknek egy meglepetés fát nemezelni, odúval, fészekkel, madarakkal, és Ármin másnap reggeltől pár napig odvas, madaras fákat rajzolt. Végül is sokat rajzol, mindenfélét. Vagy hogy gondolok egy dalra és a gyerekek elkezdik énekelni. Nem olyan sok dalt tudnak, könnyen ráhibázhatam. Vagy hogy “vi” áll az olvasókönyvben, “viki”-re gondolok és Szirka csak azt mondja ki, hogy “ki.” Elméletileg szimplán el is téveszthette.
Kicsit már furcsább volt, amikor Ármin a kórházban próbált helyreállni az agyrázkódásából, éppen András volt ott vele, és amikor (magamban) olvastam az üzenetében, hogy Ármin már mogyorót rágcsálna, a velem szemben üldögélő Szirka megkérdezte, hogy “Mogyoró? Mogyoró van benne?”
És egészen hátborzongatónak éreztem, amikor a járda nélküli úttest szélén haladtunk, Szirka kezét fogtam, Ármin meg mögöttünk akart jönni. Küzdöttem magammal, hogy engedjem önállónak lenni, de azért az aggódó agyamon átfutott, hogy mi van, ha kiszalad az útra és elcsapja egy autó, mire Szirka megkérdezte:
– Árminka meghalt?
A nevetve-bosszantó változat meg olyasmi, mint ami pár éve is történt, hogy Szirka Duplo babaházat kapott karácsonyra és mielőtt megkapta volna, kereste rajtam, hogy hol vannak a babák az asztalkával, székecskékkel.
Most arra készülök, hogy adventi naptárként egy-egy babát kapnak egy dobozkával, aminek a teteje lesz az ágy, és minden nap kap valami holmit. Ruhát, szemüveget, pici könyvet, táskát, tányérokat, ennivalót stb. (Innen kaptam az ihlet, de persze száll az agyam tovább is.) Először Szirka kezdte rá, hogy kellene neki egy kicsi baba (mutatta, hogy akkora, amekkorát éppen készítek), és legyen táskája, meg könyve és annyira rámozdult, hogy készített is egy olyan kicsi könyvet, amire gondolt, és én is gondoltam (minden lapjára ráírta, hogy “RÓZSA”). Ez napokon át ment, hogy kicsi baba, kellene neki egy dobozka, amibe a holmiját teszi és egyéb ilyen részletek a jövendőbeli készletről. Különösen sokat keresgéltem, hogy miből és hogyan lehet olyan picike tányérokat készíteni, mint az igazi, ezt meg Ármin emelte ki a fejemből, hogy tányérok is kellenének annak a kicsi babának. Pár nappal azután, hogy megjött az agyag, amit rendeltem, Szirka már sorolta, hogy konkrétan mire készülök vele: csináljunk agyagból pici poharat, tányért, meg kancsót a babáknak.
A “kicsi babák” már készen vannak
Hogy legyek így szupermeglepetést készítő szuperanya, ha ezek mindent kiolvasnak már a gondolatomból és kinézik a fejemből az ajándékokat? Persze lehet, hogy én olvasom gondolattá az ő vágyukat, amely esetben mégiscsak szuperanya vagyok. Legyen akkor inkább ez.
