Szirka és a Waldorf

2014-10-26 | Szirkablog

Na, máris hazudok, mert nem “a Waldorf”, hanem konkrétan az a Waldorf ovi, konkrétan azokkal az óvónénikkel, ahova Szirka járt. De legalább nem azt írtam, hogy Down-szindróma és Waldorf – bár nyilván lesznek, akik akkor is így fogják olvasni, ha nem ezt írtam. Nekik üzenem előre, hogy Szirka nem a Down-szindróma, hanem egy kislány. Mi meg egy család vagyunk a sokból, épp ilyen, amilyen. És a “nem jó mindenkinek” nem feltétlenül hátrány, én pl. csak a saját méretemet hordom cipőben is.

 

Pihenés egy waldorf ovis táborban

Pihenés az ovis táborban

 

Szóval.

 

Az előzmény röviden az, hogy Szirkát 3 éves korában a tanulási képességeket vizsgáló bizottság ép gyerekek közösségébe integrálhatónak ítélte, vagyis elvileg mehetett “rendes” oviba. Vagyis a rendes ovik közül olyanba, amelyiknek benne van az alapító okiratában, hogy értelmi fogyatékos gyereket fogadhat és ehhez megvan a személyi-tárgyi feltétel is. (A személyi az, hogy beengedjék az utazó gyógypedagógust, logopédust, a tárgyi meg kb. az, hogy legyen vastagabb nyelű ecset is az oviban.) Ennyire rendes ovi azért nem volt a kerületben, de mivel ekkor még a kerület törvényi kötelessége volt gondoskodni a Szirka helyéről, kijelöltek neki egyet, hogy onnantól legyen rendes. Itt szeretettel, kedvesen fogadták, Szirka imádta, hogy “a gyerekkel” járhat az oviba. A szeretet meg a kedvesség meg is maradt, de a tervezett kommunikáció valahogy mégsem ment, aztán vagy a hozzáértésből hiányzott egy darabka, vagy a feladatok elosztása nem sikerült olyan jól, óvónő váltás, csoportváltás volt és lett volna még minden évben – szóval összegyűlt. Főként az döntött, hogy Szirka már nem érezte ott jól magát, nem virágzott, nem ragyogott.

 

Másik rendes ovi ugye nem volt kiutalva, magunknak kellett vadászni egyet. Magán ovikat találtunk, ahol nem zárkóztak el a feladattól, de anyagilag egy ilyet nem tudtunk bevállalni. A Waldorfon korábban gondolkozva nekem voltak szimpatikus vonások, pl. hogy hangsúlyos és szabad a művészeti tevékenység vagy hogy a természetes ritmusokat követik és a sok ismétlődés megkönnyíti az alkalmazkodást, az események követését. Ugyanakkor én magam úgy éreztem, hogy nem tudom azt a nagyon aktív részvételt vállalni, amit egy waldorfos közösségben a felnőttek csinálnak. Az ötlet, hogy még valami új feladatot a nyakamba vegyek (lásd Szirka, Ármin, az egyetem befejezése, munka, háztartás), egyszerűen nonszensznek tűnt. Másrészt ezek a waldorfosok ugye olyan különcök, Szirkának meg ezerrel azt kéne tanulnia, hogy besimuljon az átlagba. Ott van a bélyege, hogy Downos, kapjon még egyet, hogy Waldorfos is? Ha valamit nem úgy csinál, ahogy elvárják tőle, már most is könnyű leírni azzal, hogy “a Down miatt” van. Nem kellene ezt még súlyosbítani azzal, hogy a külső világ rendjeként valami olyat tanul meg, amit mások nem ismernek rendként. (Későbbről tudok példát mondani erre a kulturális különbségre, amikor iskolaérettséget vizsgáltak nála és “nem tudta megmondani”, mi a jele az oviban. Ebben az oviban nincsenek jelek, de ha ő nem mond jelet, sőt nem is érti a kérdést, mert ezt a jelek nélküli ovis életet ismeri, akkor az nála nyilván a “nem tudja” kategória. A kérdezőnéni meg azt nem tudja, mi az a mesemazsola, de neki nem kell erről számot adni, mert ő már régen okos. És ezt nem bántásból mondom, a rendszer ilyen, nem a kérdezőnéni.)

 

Ekkor viszont kb. az volt, mint amikor az ember nem talál kaját a hűtőben: adj alább a követelményeidből és nézd meg mégegyszer. Itt azt az egy követelményt kellett elengedni, hogy “rendes” oviba járjon a “nemrendes” gyerekünk. Kicsit nyitottabb szemmel már láttuk, hogy ez nem lényeges szempont. Ezzel a nyitottabb szemmel aztán megnéztük mégegyszer “a Waldorfot”, kicsit közelebbről, két konkrét ovival és a hozzájuk tartozó konkrét óvónénikkel. Cserébe ők is megnéztek minket. Nem a fajátékok:műanyag vackok arányt számolgatták, hanem Szirkát figyelték. Hogy játszik egyedül, hogy tudnak vele kommunikálni, hogy játszik a gyerekekkel, hogy tud a gyerekekkel kommunikálni. És nem találták olyan félelmetesnek, olyan rettentő másnak. Felvették Szirkát és felvettek minket. Így utólag bevallhatom, hogy rettentően izgultam. A felvétel előtt, hogy felveszik-e, utána meg hogy mit fog csinálni, elfogadják-e, megértik-e, hagyják-e fejlődni, Szirkának lenni, fogják-e szeretni. Mit mutatnak majd a gyerekeknek, hogy ez egy szegény, beteg kislány, akinek segíteni kell, mert nem tudja? Egy dologba tudtam kapaszkodni, hogy teljesen nyíltan és őszintén beszéltünk mindenről. Egyenesek és korrektek voltak, miközben olyan melegség áradt belőlük, hogy én simán elmentem volna óvodásnak hozzájuk. Az első találkozónk előtti éjjel első, óvodai barátnőmről álmodtam, aki később óvónő lett. Nagyon jó és mély érzéseket keltő álom volt, de igazán akkor kattant a helyére, amikor megláttam, hogy az új óvónéni külsőre mennyire emlékeztet erre a régi barátnőmre. Szóval a lelkem mélye is rábólintott, de azért izgultam.

 

Én voltam legjobban megdöbbenve (a megkönnyebbülés még később jött, lasssabban), amikor az első nagy esemény, a bátorságpróba után az óvónénik csillogó szemmel mesélték, hogy Szirka mennyire komolyan vette a feladatokat, az ünnepet, mennyire beleélte magát a mesébe, ami a keretét adta a történéseknek, és hogy példaként lehet a többi gyerek elé állítani. Ilyen helyzetben még nem voltunk. Egy olyan közösség, ahol Szirka az egyetlen Downos és azt mondják rá az első “próbatételnél”, hogy példát mutat másoknak? Hát ilyen szeme volt az óvónéniknek ahhoz, hogy mik a Szirka értékei.

 

Kirándulás a walrdorf ovis táborban

Kirándulás az ovis táborban. Szirka a rózsaszín virágos ruhás. Benne a sodrásban. Hogyne pityeregtem volna.

Emellett megküzdöttek vele, hogy az udvari játék végét jelző énekszónál azonnal a mászóka tetejére felstartoló és ott tiszta erőből kapaszkodó Szirkát hogyan lehet bevinni a többiek után. Azt mondták, hogy végül is néhány dologban olyan, mintha a kisebbekhez tartozna, és ezekkel szépen megvárták, megvarázsolták. Ha valamiben nem váltak be ugyanúgy a módszereik, mint más gyereknél, megkérdeztek minket. Pl. itt nem szokás a gyerekeket nyaggatni, hogy vegyenek részt a közös tevékenységekben. Aki akar részt vesz, aki nem akar nem, és ez többnyire egy kiegyenlített helyzetet ad, mert általában akarnak részt venni, néha meg szükségük van rá, hogy kimaradhassanak. Mire Szirka ide került, sajnos már megszokta, hogy a közös tevékenységek “rá nem vonatkoznak”, így megegyeztünk, hogy őt kivételesen azért hívogathatják hangsúlyosabban. Szóval nem próbálták a könnyebbik végét megfogni, a Szirka gondjait ugyanolyan komolysággal kezelték, mint bármelyik másik gyerek gondjait. És nem volt vele másfajta céljuk, mint a többi gyerekkel: ugyanúgy azt várták tőle, hogy gyerek legyen. És ezt a követelményt maradéktalanul teljesítette.

dagonyazo

Nyárünnep, akadálypálya

 

Sztenderd kérdés, hogy megkapta-e a fejlesztéseket. Mivel csak délelőtt volt ovi és pluszban a szerdát még kivehettük pihenőnapnak, ezt a négy délelőttöt ő a gyerekekkel töltötte, zavartalanul. Nem “vitte ki” a csoportból senki, az volt a lényeg, hogy benne van. És ha azt mondom, hogy ez lényegesen többet ért a régi oviban kapott “rendes” fejlesztésnél, akkor nagyon finoman fogalmaztam. Ovi időn kívül járt el a fejlesztésre a koraiba meg zenélni, és maradt energiánk arra is, hogy együtt játsszunk/tanuljunk (így, egyben). (Most már kicsit más szabályokat kell betartani, hallottam olyan waldorf oviról, ahol komoly nehézségeket okoz, hogy Down-szindrómás gyereket is fel akarnak venni.)

 

cseresznyehorgasz

Cseresznyehorgászás a nyárünnepen

 

Azt nem tudom megmutatni, hogy milyen lenne a Waldorf nélküli Szirka és milyen a mostani, hogy a kivonással megkapjuk a Waldorfot. De azt tudom, hogy nagyon neki való volt: a finomság, a mesevilág, a szabadság meg a rendszer is. Hogy a gyereksége, a személyisége úgy virágozhatott, hogy közben egy szép, emberre szabott keret vezette és tartotta meg. A családnak pedig ez volt az a terep, ahol Szirkával igazán kiléptünk a világba – és ez a világ befogadott minket, azon a ponton keresztül, aminek a befogadása a leginkább kérdéses volt. És ők meglátták, hogy ez nem a gyenge pontunk, hanem egy erő. Mindig hálás leszek ezeknek az óvónéniknek és ennek a közösségnek.

 

kincsvadasz

A manók elrejtett kincsének felkutatása

Sok hiányzással, betegséggel ugyan, de két évet járt Szirka ebbe a Waldorf oviba. Ármin még mindig oda jár és ezért a családi programokon Szirka is részt vesz, mindig a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel. Látszik, hogy hazamegy az oviba. És olyan szívhez szólóan kéri, hogy iskola helyett hadd menjen az ovis almaszedésre, hogy ha nem lettek volna egyébként is betegek, még lehet, hogy bele is megyek (pedig az iskolát is nagyon szereti – de az már egy másik történet).

 

Címkék: ,

|

Egy hozzászólás a(z) “Szirka és a Waldorf” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Hogyan nem tévézünk 1. – A megerősítő egyetértés. Vagy inkább a hiánya. - Down-szindrómával kapcsolatos hírek, információk, tények

Vélemény, hozzászólás?