Ármin és a varázskristály

2016-04-05 | Szirkablog

Mese Árminnak, Juhász Márk elképesztőségesen csudás, animált illusztrációival. Plusz a végén még le is tölthető.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Annyi gyerekük volt, mint a rosta lika, talán még eggyel több is. Éldegéltek szerényen a falu szélén, dolgoztak szorgalmasan, de hát sokan voltak, szegények voltak, hol került kenyér az asztalra, hol nem. Egy nap megáll a legkisebb fiú az édesanyja előtt:

– Édesanyám, tarisznyáljon fel engem, mert elmegyek világot látni!
– Jaj, lelkem, Árminkám, jól meggondoltad?
– Meggondoltam, édesanyám, egyet se féljen.

Jól van, sütött az asszony hamuban sült pogácsát, megtörölgetett a kötényébe egy szép piros almát, és könnyes szemmel elbúcsúzott a legkisebb fiától.

Ment, mendegélt a legényke hetedhét országon át, egyszer csak egy nagy, kerek erdőbe ért. Hát, ahogy ott mendegélt, meglátott egy fehérfarkú szarvast, akinek az agancsa a fák közé szorult. Félt a szegény pára az emberektől, így amikor a legény a közelébe ment, még nyugtalanabbul vergődött az ágak között. De Ármin eszes legényke volt, elővette a szép piros almáját, a kis bicskájával kettészelte, azzal kínálta a szarvast. Míg a szarvas eszegetett, az agancsait szép nyugodtan ki tudta szabadítani az ágak közül. A szarvas elszaladt, Ármin meg ment tovább, nem is gondolt vele többet.

Ahogy ment tovább, egyszer csak egy megáradt patakhoz ért. A patak partján egy nagy fa gyökerei alatt egy rókalyuk volt, azt is kezdte elönteni a víz. Benn volt a róka is, de a megáradt patak éppen a bejárat elé sodort egy nagy faágat, nem tudott kijönni. Ott nyüszített, kapart, de csak nem boldogult. Ármin lekapta az ingét, begázolt a nagy vízbe, elrántotta a nagy ágat és kihúzta az ázott rókát. A száraz inggel még meg is törölgette. Elfutott a róka, a legény meg vándorolt tovább.

Estére kelve beért egy faluba. Látja ám, hogy a falu szélén a kis gyerekek nagy ricsajjal vannak, veszekszenek. Odamegy hozzájuk, s kérdi, min veszekszenek. Mutatják neki, hogy elkaptak egy törött szárnyú uhut, azon veszekszenek, kié legyen. Látta Ármin, hogy a szegény bagoly nagyon szabadulna, gondolt egyet, kínálta a gyerekeknek a hamuban sült pogácsáját, hogy adják neki érte a baglyot. A gyerekek éhesek voltak, még örültek is a cserének. Ármin meg szépen bekötötte a bagoly szárnyát, feltette az erdő szélén egy nagy tölgyfa odvába. Egy elpusztult nyulat is talált neki a mezőn, azt is odavitte, legyen mit ennie, míg meggyógyul a szárnya.

Másnap reggel tovább indult a legény. Hamarosan meg is érkezett egy városba. De ennek a városnak a fala végig be volt vonva fekete posztóval, az emberek is úgy jártak-keltek, olyan szomorúan, hogy az orruk majd a térdüket verte. Kérdezi Ármin, hogy mi történt.

– Nagyon messziről jöhettél, te legény, hogy nem tudod. Ez a város a király városa. A királyunk egyetlen leányát elrabolta egy szörnyeteg. Az a leány olyan jó szívű, kedves, olyan boldogságot hozott mindenkinek, hogy mióta nincs itt, csak a bú emészti az egész népet.

– Ugyan merre lakik az a szörnyeteg?
– Jaj, fiam, ha azt tudnánk, már felkerekedett volna a király minden embere, hogy kiszabadítsák a leányt. De bizony nem tudja senki, hogy merre induljanak.

Szeretett volna Ármin segíteni, de hát mit tehetett volna. Nagy búsan kiment az erdő szélére, hogy legalább azt a sok fekete falat ne lássa a városban. Amint ott búslakodik magában, egyszer csak hozzádörgölőzik egy róka. Az a róka volt az, akit ő kimentett az árvízből. Megörült a legény, elbeszélte neki, mi búsítja. Gondolta, hogy a róka nem érti úgy se, amit mond, de a lelke csak könnyebb lesz, ha beszél valakihez. De a róka csak néz rá okosan, s int a farkával, hogy jöjjön csak utána. Elvezette Ármint, át az erdőn egy nagy sziklához. Nézi a legény a nagy sziklát, hát egyszer csak észreveszi, hogy van rajta egy kis nyílás, amin éppen be tud furakodni. Ahogy befurakodott a nyíláson, egy nagy, tágas teremben találta magát, tele kinccsel, arannyal, drágakővel.

– Ej, minek hozott ide engem ez a róka, nem kell nekem kincs, hanem a királylányt keresem – gondolta magában a legény.

De azért csak körülnézett. Az egyik sarokban egy picike faládikában talált is egy szép kristályt. Ahogy abba belenéz, meglátja ám benne a királylányt, hogy a szörnyeteg barlangjában raboskodik. Előmászott a sziklabarlangból a kristállyal, a róka ott várta hűségesen. Mikor látta, hogy a kristály ott van Árminnál, megnyalta a kezét, mintha elköszönne, azzal eltűnt az erdőben.

Ott volt a legény a csodakristállyal, de hiába nézegette benne a királylányt, nem tudta kitalálni, mit csináljon, merre induljon. Ahogy ott tanakodik, érzi, hogy valami megböki a vállát. Az a fehérfarkú szarvas volt az, akit ő szabadított meg az ágak közül. Rogyasztja a lábát a szarvas, dörgölődik Árminhoz, mintha csak arra kérné, hogy üljön a hátára. Fel is ült rá a legény bátran.

Megindult a szarvas, vágtatott az erdőn át, három nap, három éjjel. A negyedik nap reggelén megállt egy irtózatos nagy hegy előtt. Akkora volt a hegy, hogy egy nap alatt fel se lehetett nézni a tetejére.

Egyszer csak, mintha az ég zengene, egy hang jött a hegytetőről:

– Te vagy-e az az Ármin, aki eljött a királylányért?
– Én vagyok, bizony – kiáltotta a legény felfelé, ahonnan a hangot hallotta. Ekkor látta, hogy nem hegy volt az, hanem maga a szörnyeteg.
– Kezdettől tudtam, hogy egyszer el fogsz hozzám jönni, hogy elpusztítsál. De azt nem tudtam, hogy ilyen picike leszel. Egyet lépek, eltaposlak, ízzé-porrá zúzlak!

Bátor legény volt Ármin, de azért egy kicsit megremegett erre a térde. Nézett jobbra-balra, hogy merre szaladjon, ha megindul az a hegyszörnyeteg. Hát ahogy ott nézeget, látja, hogy repül felé az uhu, amit a gyerekekkel cserélt el a pogácsára. Megörült neki, hogy biztos az is segíteni akar, de a bagoly csak repülget neki, csipkedi a ruháját a zsebénél, hogy majd ledönti a lábáról.

– Ej, ez a hálátlan madár, én segítettem neki, ez meg rám támad – gondolta hirtelen Ármin, de aztán látta, hogy a bagoly nem bántja, csak böködi a zsebét. A legény eddigre már el is felejtette, mi van a zsebében, benyúlt hát, hogy mit akarhat az uhu. Elő is húzta a varázskristályt. Megforgatta a szeme előtt, de abból a kristályból olyan erős sugár támadt, hogy el is vette volna az Ármin szeme világát, ha a bagoly hirtelen elébe nem repül, hogy megvédje. Még neki is megperzselődött a tolla a nagy sugárzástól. Az a nagy sugárzás mind ráirányult a szörnyetegre, aki egy nagyot mordult:

– Hát elhoztad a varázskristályt, az egyetlen hatalmat, ami elpusztíthat engem? – Azzal reccsent-roppant egy nagyot, mint amikor a föld mélye dübörög, és kilehelte a páráját, kősziklává változott.

Abbamaradt erre a sugárzás is, a varázskristály már csak egy gyenge fénysugarat vetett, mintha az utat mutatná. Ment Ármin a fénysugár után, talált is a hegyen egy barlangot, ott búslakodott a jószívű királylány. Na de nem búsult tovább, amikor a helyre legényt meglátta! Felültek mindketten a szarvas hátára, visszamentek a király városába.

Lett is nagy öröm, levették a fekete posztókat, minden házat virággal díszítettek. Örült a nép, ünnepelték a királylány visszatérését, de ünnepelték Ármint is. A fiatalok megszerették egymást az úton, s mikor visszaértek, hét országra szóló lakodalmat csaptak. A lakodalomba meghívták a legény szüleit is. Volt nagy boldogság, amikor újra magukhoz ölelhették kedves fiukat, hiszen azt sem tudták már, él-e, hal-e. A király látta, hogy ennél jobb kezekben nála se lenne az ország sorsa, átadta hát a koronáját Árminnak. Együtt uralkodtak ez után a királylánnyal békében, boldogságban. Védték az állatokat, vigyáztak a természetre, olyan gazdag is lett az ország, mint addig soha. Tán még ma is élnek, ha meg nem haltak.