Integráció vagy inklúzió? Gondolkozzunk fejlődésben!

2017-09-04 | Down gyereket nevelek| Intézmények| Iskola| Óvoda

Ha egy növény nem virágzik, a környezetét hozod rendbe, nem a növényt próbálod megjavítani.

Alexander Den Heijer

 

 

Az integráció a közbeszédben általában a “nem működik,” “nincs rá pénz,” “nincs hozzá szakértelem” és “a gyerekeknek tesz a legrosszabbat” négy betonfala közé zárva bukkan fel, olyan történetekben, ahol egy egész óvodai csoport vagy iskolai osztály életét keserítette meg, hogy “nem oda való gyereke(ke)t is beraktak közéjük.” Egyszerűbb és mindenkinek jobb, ha az ilyen gyerekek a számukra létrehozott speciális intézményekbe járnak, ahol speciális szakemberektől azt kapják, amire speciálisan szükségük van.

 

Ugyanakkor, ahogy  Norman Kunc fogalmaz: A szegregációval kapcsolatban van egy egyszerű szabály: Akármilyen jó is az úszásoktató, az uszoda parkolójában nem tudja megtanítani a gyereket úszni.

 

Amíg nem jelentkezik elvárásként, hogy a másképp fejlődő gyerekek is “ússzanak,” azaz a képességeiket kihasználva és fejlesztve a közösség hasznára legyenek, addig nem probléma, ha nem a közösségben nőnek fel, hanem számukra elkülönített kis világokban. Ha sosem találkozunk, akkor nem probléma, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Manapság azonban az érintettek igényeiben és közvetlen környezetük, családjuk elvárásaiban is egyre inkább egy együtt élő és együttműködő világkép körvonalazódik, amit nem tud szolgálni az, ha három vagy hat éves koruktól speciális, külön világban élnek. (Hosszú távon ez az egész közösséget megkárosítja, de a többség nem érzi közvetlenül a bőrén.)

 

 

kép innen

 

Rendben, az igény valahol érthető, de mégis hogy a csudába tudna egy eltérő fejlődésű, sajátos nevelési igényű, fogyatékossággal élő gyerek beilleszkedni, nem kilógni és “együtt haladni” a többivel, amikor pont arról van szó, hogy ő más, másképp fejlődik, mint az átlag, másképp éli meg a világot, másképp viselkedik?! Hogy lehetne elérni, hogy működjön az integráció?

 

A válasz az, hogy rossz a kérdés.

 

És itt elkerülhetetlen, hogy különbséget tegyünk az integráció és az inklúzió között. Az előbb a közbeszédre hivatkoztam és az kb. annyit ért az integráció alatt, hogy a szépen, egyenletesen fejlődő többség befogadja a lemaradó egyéneket is (lásd: “nem odavaló gyerekeket beraknak a többi közé”), és megpróbálja őket magával húzni. Hogy a frontálisan oktatott osztályba beül az is, aki nem érti, nem látja, nem hallja, mit mond a Tudás Forrása, a tanár, ugyanabból a Könyvből ugyanazt elolvassa magának (a diszlexiás és az értelmi fogyatékos is), és ugyanúgy visszamondja (az eltérő beszédfejlődésű is) és/vagy leírja a dolgozatban (a diszgráfiás, a végtaghiányos vagy a finommozgásban lassabban fejlődő gyerek is).

 

Hát nem erről lenne szó.

 

Az inklúzió azért olyan rettentően kényelmetlen gondolat, mert azt jelenti, hogy át kell alakítani az egész rendszert. Az integráció sokszor olyasmi lesz, mint amikor rendszeresen vendégségbe jön a kiállhatatlan Pistike a mi rendes gyerekeink közé és lökdösi őket meg csúnya szavakat tanít nekik, de mi jó fejek vagyunk és legközelebb is meghívjuk szegényt, hogy tanuljon tőlünk egy kis kultúrát. Az inklúzió viszont olyasmi, mint amikor kisbaba születik és újjászüli az egész családot. Nem egy szokatlan, a rendszerbe nem illő elem kellemetlen hatásait hárítgatjuk és próbáljuk elviselni, hanem az addigi rendszer helyett egy újat alakítunk ki, amiben mindenkinek jó helye van. Nem a jelenlegi, elavult struktúrájú, merev oktatási szisztémába kell beszuszakolni azokat a gyerekeket is, akik ehhez még annyira sem tudnak alkalmazkodni, mint a többiek, hanem olyan, differenciáltan oktató (!) és együttműködésen alapuló (!) rendszert kell létrehozni,  amely alkalmazkodni tud a gyerekek sokféleségéhez. Annál is inkább, mert közelebbről megkapirgálva kiderül, hogy az alkalmazkodni jól tudó “többiek” sokkal kevesebben vannak, mint azok, akiket ez az oktatási berendezkedés valahogyan megrövidít. És ezért van az is, hogy az inkluzív, differenciálásra épülő oktatás a tipikus fejlődésű gyerekek tanulmányi eredményét is javíthatja.

 

Egy ilyen rendszerszintű változást sok irányból kell összehangoltan mozgatni. Olyan sok irányból, hogy amikor egy-egy csücsköt cibálni kezdünk, teljesen reménytelennek látszik, hogy valaha ez megmozduljon. Nem elég a pedagógus képzést reformálni, nem elég az iskolákba gyógypedagógusokat küldeni, nem elég pályázatokat kiírni az iskoláknak, nem elég a szülők szemléletét megpróbálni alakítgatni, a bizottságok működését átszervezni, a szakembereket továbbképezni, nem elég tájékozódni, érintetteket megismerni, jó gyakorlatokat látni, érzékenyíteni stb. Nem elég csak felülről nyomni és nem elég csak alulról húzni. Önmagában egyik lépés sem elég. De ha emiatt egyik irányban sem indulunk el, még generációkra tudjuk bebetonozni azt a gyakorlatunkat, hogy a népesség egy részének erőforrásait nem használjuk ki, és továbbra is az árokparton üldögélünk, míg a 21. század határozott léptekkel elsétál mellettünk.

 

Azok számára, akik egy-egy kis csücsköt mégis szeretnének húzni, addig is, míg az egész rendszer minden eresztéke át nem alakul, akik iskolákban, óvodákban gyerekközösségekben szeretnék a változás magvait elhinteni, vagy csak szeretnének a szemlélettel ismerkedni,  sok elméleti és gyakorlati támpontot adhat az Inklúziós Index legújabb magyar változata.

 

A szemléletváltás jellegét pedig jól mutatja a North Star Paths néhány ötlete arra, hogy ahol eddig falakat láttunk, próbáljuk meg a növekedés lehetőségét látni:

 

 

 

Címkék:

Vélemény, hozzászólás?