Inklúzió a gyakorlatban – Mit látok, ha magamra nézek: Egy boldog és produktív életet
2016-06-08 | Család| Down-szindrómával a világ| Felnőtt kor| Iskola
AnnaRose Rubright, a “Te mit látsz, ha rám nézel?” videó Down-szindrómás főszereplője elmondja, mit hozott az életébe az inklúzió, és három tippet ad az inklúzió működéséhez.
Az alábbi beszédet AnnaRose Rubright a Down-szindróma nemzetközi világnapján, 2016. március 21-én mondta el az ENSZ New York-i székházában.
Köszöntöm önöket és köszönöm, hogy eljöttek ma ide! A nevem AnnaRose Rubright. 19 éves vagyok, a legidősebb hat lánytestvér közül. Medfordban lakom, New Jerseyben, az Egyesült Államokban. Egy főiskola nappali tagozatára járok, és részmunkaidőben dolgozom a Breakthru Mozgásterápia és Fitnesz Központban. A nagy részét annak, amit az életben elértem, annak köszönhetem, hogy kiskoromtól kezdve minden területen részt vehettem a többségi társadalom életében.
Amióta iskolába járok, mindig is inkluzív osztályokba jártam. Az osztálytársaim segítettek az iskolai projekt feladatokban, jegyzetelésben, az együtt haladásban és az elfogadható viselkedés megtanulásában. Néha azért is dolgoznom kellett, hogy a tanáraim az ÉN tanulmányi céljaimat támogassák. Meg kellett nekik mutatnom, hogy tanulni akarok. 2014-ben elvégeztem a középiskolát, és leérettségiztem. Tagja voltam az országos diákszövetségnek, és sok iskolai klubnak.
A sport a szenvedélyem. Karatézni és szoftballozni városi klubokban kezdtem. Meg kellett győznöm az edzőket és a csapattársaimat, hogy nekem is fontos szerepem van a csapatban. Az első évben olyan szoftball edzőm volt, akit csak a győzelem érdekelt és nem akarta, hogy a fontos meccseken, bizonyos csapattagok – beleértve engem is – játszanak. A következő évben új edzőhöz kerültem, akinek sokkal fontosabb volt a részvétel a csapatban. Ezzel az új csapattal a rájátszásban legyőztük a régi csapatomat! A kedvenc sportom a kosárlabda; általános iskolás koromban kezdtem kosarazni a játszótéren az osztályból a fiúkkal, köztük a szomszéd fiúval. Éveken át játszottam a speciális olimpiai csapatban, de a középiskolai csapatok munkáját is segítettem, gyakoroltam velük és vezettem a statisztikáikat. Végzős koromban pomponlány voltam a középiskolában és most egyetemi inkluzív csapatokban focizom és kosárlabdázom. A New York Redbulls felkért, hogy vegyek részt az amerikai válogatott női futballcsapat parádéján New Yorkban, miután megnyerték a női FIFA kupát 2015-ben.
Az inklúzió nagyon sok barátot adott. Vannak olyan barátaim, akik már általános iskolától mellettem vannak. Másokkal középiskolában lettünk jó barátok. Szereztem barátokat a PALS programon keresztül is, amely Down-szindrómás és tipikusan fejlődő gyerekek barátkozását segíti. A barátaimmal jól érezzük magunkat együtt, de támogatjuk is egymást a nehéz időkben.
Mindenben részt veszek a családommal is. Házimunkát végzek, vigyázok a kisebb testvéreimre, különösen a legkisebb húgomra, Rachaelre, aki szintén Down-szindrómás. Felnőttként veszek részt a család életében.
Egész életemben azt tapasztaltam, hogy az inklúzió működik. A tanulmányok azt bizonyítják, hogy mindenkinek használ.
De még nagyon sok munka áll előttünk.
Az inklúziónak köszönhetően több barátom van, de még mindig a családomra támaszkodom a közlekedésben és gyakran a találkozók megszervezésében is. Ahogy a barátaim és én is egyre idősebbek lettünk, egyre nehezebb és nehezebb lett összejárni velük. A húgaim többet találkoznak a barátaikkal, mint én.
Szerencsés vagyok, hogy olyan munkám van, amit szeretek és a munkahelyemen tisztelettel bánnak velem. Mielőtt Azonban a Breakthru behívott volna interjúra, más helyekre is pályáztam. Nagyon szorgalmas vagyok és szeretek hasznos lenni, de sok munkáltató fontosabbnak tartotta a plusz kromoszómámat, mint a munkához való hozzáállásomat és a képességeimet.
A randizás nehéz és ugyanolyan problémák vannak vele, mint a barátokkal.
A középiskola nagyon jó buli volt. Szakkörökre jártam, sportoltam, együtt tanultam a barátaimmal. Amikor a tanáraim és a barátaim megismertek, látták, mennyire szeretek tanulni és milyen okos vagyok. Főiskolán sokkal kevesebb támogatást kapok. Nincs mellettem pedagógus asszisztens, és sokszor még az sincs, aki jegyzetelni segítene az órákon. Nehéz biztosítani az információ átadást az iskola és az otthon között.
A tizenhetedik születésnapomon az akkori barátommal elmentünk moziba. Valakik elfoglalták a helyünket, és a mozi vezetője ahelyett, hogy őket ültette volna el, minket ültetett el a terem hátuljába, egymástól távol. Nagyon mérges voltam, mert tiszteletlenül bántak velem, mintha nekem nem számítana, hogy a barátom mellett ülök-e vagy sem. Elmondtam a saját szüleimnek és a fiú szüleinek is, és együtt visszamentünk a moziba. Felajánlották, hogy visszafizetik a jegyünk árát, de én azt akartam, hogy úgy bánjanak a Down-szindrómásokkal, ahogy mindenki mással. Így hát felhívtuk a mozihálózat vezetőségét és segítettünk nekik, hogy az alkalmazottaikat továbbképezzék. Nagyon sok időbe került, de megérte, mert fontos változást értem el.
Az inklúzió és az érdekképviselet jobb állampolgárrá is tett.
Nagyon szerettem az iskolát; a tanáraimnak és az osztálytársaimnak sokat tanítottam a tanulásról és a türelemről. Általános iskolában beneveztem a tanáromat az év tanára címre, és ezer dollárt szereztem az iskolámnak.
A Breakthru Mozgásterápia és Fitnesz Központban dokumentumokat szkennelek be számítógépbe. Az iroda nem talált erre munkavállalót, mert senki sem akart egy íróasztalnál ülni és szkennelni. Én imádok szkennelni. A munkatársaim úgy hívnak, szkenner Anna. Szeretek sokat dolgozni és jó érzés tudni, hogyan kell szkennelni. Az elején nehéz volt megtanulni, de most, hogy már tudom, hogyan kell, vég nélkül tudom csinálni.
Szeretek a közösség hasznára lenni, különösen a politikában. Most járok egy kurzusra az amerikai kormányzásról és politikáról; szerintem nagyon fontos, hogy mindenki szavazzon, és részt vegyen a politikában, hogy a világ jobb hely legyen. 18 éves korom óta bejegyzett szavazó vagyok. Példát mutatok más Down-szindrómások számára. Önkéntes munkát is egész életemben végeztem. A szüleim létrehoztak egy non-profit alapítványt, amit rólam neveztek el. Ez az Anna Alapítvány Az Inkluzív Oktatásért. Ebben is dolgozom.
Azt is gondolom, hogy az inklúzió olyan dolog, amiért mindenkinek dolgoznia kell. Három tippem van, hogy az inklúzió jól működjön.
1. Először is KÖVETELD MEG A TISZTELETET. Ha azt látod, hogy valaki tiszteletlenül bánik egy Down-szindrómás emberrel vagy mással, mutasd meg, hogyan lehet a Down-szindrómásokat is bevonni és emberként tisztelni őket.
2. NE TÉVESZD SZEM ELŐL A CÉLT. Amikor a mozival dolgoztam, sokan, akik hallották, mi történt, ajándékokat akartak adni, hogy jobban érezzük magunkat: pénzt, vacsorameghívást, ünnepséget. De fontos, hogy ne tévesszük szem elől a problémát, mert így tudjuk kijavítani.
3. A harmadik pedig, hogy GONDOLKODJ NAGYBAN. Ne azokkal a kis problémákkal törődj, amikkel csak te küzdesz: inkább arra gondolj, hogyan részesülhetne mostantól mindenki az inklúzióban. Ez sok időbe kerülhet, de végül megéri, mert az inklúzió mindenkinek a legjobb.
Én is nagyban gondolkoztam, amikor jelentkeztem a “Te mit látsz, ha rám nézel?” videó forgatására. Ez a film az egész világon elindította a beszélgetést arról, hogy milyennek látják a Down-szindrómás embereket.
