Le a pelenkával! Segített szobatisztaság (EC) a gyakorlatban

2018-02-27 | Fejlődési területek| Önellátás fejlődése

Rég akartam írni már erről az én lelkesítő tabu témámról. Részint, mert nagyon büszke vagyok a közös munkánkra, de főleg azért mert mindenkinek mielőbb ajánlanám ezt a lelkesedést, ugyanis messzebbre visz, mint azt valaha gondolnánk. Sokat írtak már erről, minden szavuk igaz, tán még ki is lehetne egészíteni. De én most nem erről fogok, hanem arról, hogy mi hogy jutottunk ide, hogyan kezdtük, hogyan csináljuk és hol tartunk most, 14 hónaposan.

Időkidobás helyett kapcsolatépítés

A dolog úgy kezdődött, hogy megszületett a 4. gyermekünk, egy gyönyörű, Down-szindrómás kislány. Mint ilyenkor mindenki, én is igyekeztem a legtöbb információt összegyűjteni, hogy megértsük a helyzetet, amibe kerültünk. Hogy a leghamarabb alkalmazkodhassunk hozzá és kihozzuk belőle a lehető legtöbbet. Így jutottam el több más közt az EC-ről, azaz a segített szobatisztaságról szóló cikkekhez.

Nem mondom, hogy nem hallottam róla azelőtt, de úri hiábavalóságnak tartottam, és úgy gondoltam, mint a legtöbb anyuka: ha egyszer úgysem képes a gyerek a szobatisztaságra egy bizonyos életkor előtt, akkor minek bohóckodni vele? Hasznosabban is el lehet tölteni azt az időt!

Csakhogy amikor olyan csöppség születik, akiről tudod, hogy más lesz, és százalékra megmondják neked, hogy mekkora eséllyel lesz szobatiszta, és hogy a szobatisztaság az esetek hány százalékában befolyásolja a későbbi integrált oktatásban való részvételét, s hogy az integráltan tanulók mekkora eséllyel hoznak ki többet magukból… Akkor először beleszédülsz a számokba, de aztán rájössz, hogy ez egy igen apró csekélység, amit megtehetsz a gyerekednek, és nem is olyan fura az egész, ha arra gondolsz, hogy a többi gyerekedet is igyekezted igény szerint szoptatni, igény szerint hordozni, sőt, velük aludni, mert egyértelműen azt volt az igény. Figyelted, mit szeretnének, és segítetted őket abban, hogy az igényeik kielégüljenek. Nem biztos, hogy ezért csináltad, de a dolog folyománya lett, hogy egyre jobban egymásra hangolódtatok, egyre jobban megértettétek egymást. Ő tudta, hogy neked “elmondhatja”, mit szeretne, mert te segíteni fogsz neki.

És mikor mindezt átgondolja az ember, hamar rájön, hogy a segített szobatisztaság is tökéletesen illik a sorba: kapcsolatot épít, kommunikációra nevel: a gyereknek nem csupán az anyai közelségre, vagy az éhsége csillapítására van igénye/szüksége, hanem az ürítésre is. És tudjuk, hogy segítségre szorul, segítünk is: napi 8-szor pelenkázással. De miért ne segíthetnék neki máshogy?

Akinek van gyereke, az tudja, hogy vannak időszakok, amikor egészen pontosan lehet tudni, hogy a baba mikor végzi épp a dolgát. A kislányom 4 hónapos volt, mikor ezekről olvastam, és ez épp egy ilyen időszak volt. Ez a szerencsés egybeesés külön lendületet adott.

Belevágtunk

Kerestem egy jobb időket látott műanyag tálkát, és kineveztem erre a célra. Innentől az “edényke” névre hallgatott, és az ágyunk közelében volt a megszokott helye. Pontosan tudtam, mikor kell használni: szoptattam, és a gyerek az intenzív szopi közben egyszerre csak leállt, elfordította a fejét, és befelé figyelt. Aztán felhúzta a térdét és nyomott. Ismerjük ezt a jelenséget :).

Legközelebb tehát, mikor elfordult az anyamelltől, két combom közé vettem az edénykét (hogy fix legyen, ki ne boruljon), szabaddá tettem a baba fenekét, a combomra “ültettem”, pont az edényke fölé, a baba hátát a mellkasomnak támasztottam, a combocskáit pedig fogtam, hogy pont abban a pózban legyen, amit ilyenkor szeret (felhúzott térdek). Nem mondom, elsőre volt egy kis csodálkozás, de másodikra már meg is volt a sikerélmény. Mikor végzett, ráfektettem a pelenkázóra, és elrendeztem őt, ahogy máskor. Csak minden sokkal tisztább volt. Eleinte nem is volt más dolgom, mint, hogy még etetés előtt odakészítsek mindent, aztán figyeljem, mikor hagyja abba félúton a szopit. Itt jegyzem meg: én ekkor csak a kakira figyeltem. Ismertem magam és a helyzetemet annyira, hogy tudjam, nem lennék képes végigcsinálni, ha a kis-és nagydolog egyaránt “érdekelne”. És azt is tudtam a korábbi tapasztalataimból, hogy a babák is ezt érzik meg legkönnyebben, a pisi csak a következő lépés.

Így viszont ment mint a karikacsapás! Három hét se kellett, és már nem volt kakis pelenkánk. Hamarosan már az idegen hely sem jelentett problémát, mert ahogy egymáshoz és a helyzethez szoktunk, meg tudtuk csinálni ezt a mutatványt a vécécsésze fölött is, annak a széléhez támasztva a baba fenekét. Egyre lelkesebbek, egyre magabiztosabbak lettünk mindketten.

A következő lépés az volt, hogy észrevettem, vissza tudja tartani a székletét, ha nem hallom meg épp a jelzését. (Bizonyos pelenkacsíkokból következtettem erre.)

Két hónap múlva Viola már rutinosan jelzett: abbahagyta, amit épp csinált (szopást, evést, játékot), és “úgy nézett” rám. Fixírozott, mintha azt mondaná: “Tudod: AZ”. És én tudtam, hogy AZ következik, és vittem: itthon, vendégségben, autózás közben. Bizony! Kakis pelenka nélkül vészeltük át a nyaralást. Nem voltam felkészülve, és csak reméltem, hogy nem pont út közben jön rá a szükség, de nem váltak be a reményeim. Helyette olyasmi történt, amit remélni se mertem: a gyerek ült az autósülésben és “úgy nézett”. Hittem is, nem is, minden esetre megálltunk. Kivittem őt, mint egy kiskutyát, hogy elvégezze a dolgát. Magam is nagyon meglepődtem az eredményen. Később beszereztünk egy fedeles dobozt, amit elhelyeztünk az ülés alatt – azóta is ezt használjuk ilyenkor.

Mikor Viola már stabilan ült, elgondolkodtam, hogy maradjunk-e a vécés megoldásnál, és vécészűkítőt vegyek-e vagy inkább bilit. Ez utóbbi mellett döntöttem, mégpedig azért mert a bilin ülve nem kellett annyira megváltoztatnom a megszokott pozíciót: ráültettem őt (eleinte még a lábacskáját is felemeltem, mint korábban, de ezt elhagytuk, amint megszokta a bilit), és hátulról átöleltem. Ekkorra már nem csak “úgy nézett”, hanem nyögött is hozzá halkan. Egy éves korától egyre gyakrabban jelezte a pisit is. Éltünk, mint Marci Hevesen 🙂 – egészen addig, míg el nem akadtunk.

Bökkenők

Az első baleseteket a lenmag bevezetése okozta, úgy 7-8 hónapos kora táján. Meg kellett tanulnunk, mennyi az annyi.

A következő gondot a bilire való átszokás jelentette. Nem voltam következetes. Néha bilire tettem, néha a vécé fölé a régi módszerrel. Azt hiszem, ez megzavarta. De megoldottuk: vettünk még egy bilit, hogy mindenütt közel legyen.

Mikor Viola első fogacskái 1 éves kora körül kinőttek, úgy egy hétre visszaestünk. A legnehezebb azonban az az időszak volt, amikor a tél folyamán egymásnak adogattuk át a bacikat: Viola nekem, aztán én vissza stb. Így egy hónapig betegek voltunk mindketten. Amikor ő volt betegebb, ritkábban jelzett, sokszor nem volt ereje hozzá. Mikor pedig én voltam rosszabbul, sokszor hiába jelzett, nem voltam elég erős, hogy a bilire tegyem. Megszokott lett a pelenkába kakilás minálunk is. És láttam, hogy direkt cselez. Nem ellenezte a bilire ültetést, csak épp produkálni nem akart. Megszokta, hogy máshogy is lehet. Odáig ment a dolog, hogy már egészen kétségbe estem, hogy kútba esett 10 hónap munkája. De aztán meggyógyultunk, és a sarkamra álltam. Két nap kellett csak, és visszaállítottunk mindent a rendes kerékvágásba. Két napig minden valós vagy vélt nyögésre a bilire ültettem, s tudtam, csak azt kell megvárnom, hogy egyszer sikerüljön, utána már beindulnak a dolgok. Úgy is lett. Sokadszorra sikerült egy pici pisi. Akkor aztán nagyon megdicsértük, megtapsoltuk, csak úgy röpködött az “ügyes baba” innen is, onnan is. Legközelebb már nem fogta vissza a mennyiséget, aztán lassan elengedte a nagyobb “dolgokat” is.

Jövőkép

Most, hogy visszajöttünk az utolsó, és legkomolyabb mélypontról, bizakodóbb vagyok, mint valaha. Mert nem csak “visszacsináltuk”, ami elromlott, de előre is léptünk mindjárt. Viola nem csak nagy dolgát végezni tért vissza a bilihez, de egyre megbízhatóbban jelzi a pisit is, és egyre gyakrabban marad száraz a pelenka. Sőt! Azt vettem észre, hogy nagyobb az ösztönző erő, ha nincs is rajta pelenka. Mintha érezné, hogy ez azért így mégsem való… Úgy döntöttem, merészebb leszek: veszek pár kisbugyit és ébrenléti időre megpróbálom pelenka nélkül.

Vannak még balesetek szép számban. Lesznek is, mert várhatóan kinő még pár foga a kislánynak az elkövetkező egy-másfél évben, és biztos leszünk még betegek is, és ki tudja, még mi jön?

De egy biztos: egyetlen percét sem sajnálom a ráfordított időnek. Minden teljesített és nem teljesített feladatomat beleértve: semmi hasznosabbal nem tölthettem volna el ezeket a perceket.

Ne féljetek belevágni!