Mit tanultam apaként a Down-szindrómás lányom mellett

2018-02-06 | Család

Néhány évvel ezelőtt, egy különösen hideg téli reggelen a lányom, Jillian munkába indulva felszállt a menetrend szerinti buszra, és elfoglalta szokott helyét a jármű elejében. Ahogy a busz Cincinnati belvárosa felé haladva egyre jobban megtelt, a későbbi felszállóknak már csak álló hely jutott. Egy idős, törékeny nénike, aki minden fékezésnél, gyorsításnál és kanyarnál dőlt-borult, különösen nehezen bírta így az utazást.

A hideg téli hajnalokon munkába buszozók nem a legnyitottabbak a jótékonykodásra. Senki sem mozdult, hogy a néninek segítsen. Senki, csak Jillian, aki átadta neki a helyét. Ahogy ott álldogált, meghallotta, hogy egy másik utas arra panaszkodik, mennyire fázik. Jillian levette a kabátját és odaadta neki.

Ezeket nem én láttam, hanem egy utas, aki aztán e-mailben megírta nekem. A Cincinnati Enquirer újságírója vagyok és időnként írok Jillianről, aki 26 évvel ezelőtt született, Down-szindrómával.

“Morcos hangulatban voltam ma reggel, amikor a buszom kimaradt. 40 percet kellett várnom a hidegben a következőre.” – írta Mike Herrel. Amikor meghallotta, hogy valaki Jilliant a nevén szólította, beszédbe elegyedett vele. “Rájöttem, hogy az ön lányával találkoztam. Csodálatos ember. A kedvessége beragyogta a napomat és még néhány másik emberét is a buszon.”

Egyszer az anyám azt mondta Jillianről:

“Azt teszi, amit minden embernek tennie kellene, de nem teszik.”

Ha meg kell nevezni egy igazságot, amit apaként felfedeztem a Down-szindrómás lányomat nevelve, hát ez az:

Jillian jó. A jósága másokat is jóságra ösztönöz. A Down-szindróma eszköz a kezében, hogy megértsen másokat. Úgy viselkedik, ahogy mindenkinek viselkednie kellene.

Jillian mindig úgy kezdi a beszélgetést, hogy megkérdezi, hogy van a másik. Az anyámnak néhány éve megműtötték a térdét. Jillian még mindig megkérdezi: “Hogy van nagymama térde?” A feleségem nagybátyja több, mint egy évtizede elhunyt. “Még mindig hiányzik Pete bácsi” – mondja Jillian.

Az ő jósága őszinte, eredeti, mentes minden ármánytól és számítástól. Nem csak a barátságos csevegésről van szó. Jillian jobban tudja, mi számít igazán az életben, mint bárki más, akit ismerek. Tudja, kit szeret és ki szereti őt. A szíve bonyodalmaktól mentes és tágas.

Egy nap, amikor betegen töltötte a délelőttöt és én vittem neki zsebkendőt, délután megköszönte a gondoskodást és azt mondta:

“Ha szeretsz valakit, szeretetet kapsz vissza.”

Az élet egyik alapelve, a legegyszerűbben megfogalmazva.

Hát ez a tanulság. A nagy felfedezés, amire Jillian, a fogyatékossággal élő lányom tanított. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a tanulsággal nem vagyok egyedül. A lányomat ismerni ajándék. Megmondhatják azok az emberek is a hideg téli napon a belvárosba tartó buszon.

Paul Daugherty

Képek és szöveg innen (szerkesztett változat)

A szerző könyve megvásárolható itt, blogja pedig itt olvasható.