“Mindannyian a közösséghez szeretnénk tartozni” Down-szindrómával Izraelben

2017-10-25 | Család| Down-szindrómával a világ| Intézmények| Iskola

“Harcolni kell a világgal, amely nem kíván befogadni, amely fél a különbségektől, és amely ‘nem érti’ az inklúziót.” Gondolatok a kirekesztettség kényelméről és a befogadó társadalom igényéről – Izraelből.

A lányunk, Hallel hét éves. Csodálatos jelenség: okos, kreatív, barátságos, nagyszerű humorérzéke van és vonzó személyisége. Melegséget és gondoskodást sugároz mindenkire, akivel találkozik. Mint a legtöbb vele egykorú lány, szeret énekelni, táncolni, olvasni, írni, zongorázni és a barátaival játszani a parkban.

Mellesleg Down-szindrómás.

Nem ő maga a Down-szindróma.

Ő Hallel.

Hallel a jövő héten kezdi az első osztályt. Egy “sima” általános iskolában, egy “sima” osztályban, “tipikus” osztálytársakkal. Attól a pillanattól kezdve, hogy a helyi jeruzsálemi óvodába “integráltan” járhatott, kivirágzott, tanult és úgy fejlődött, mint a többi gyerek a csoportban. Egyenlőként. Ha a társadalmi normáknak megfelelő környezetben lehet, Hallel a normáknak megfelelő nyelvi, viselkedésbeli, tanulási és társas mintákkal találkozik, amelyeket utánozhat. Így lehetősége lesz megtanulni, hogyan boldoguljon és virágozzon abban a társas közegben, amelyben mindnyájan élünk. Nem érzi magát másnak vagy speciálisnak. Csak azt érzi, hogy befogadják és a közösséghez tartozik. És az osztálytársai? Ők sem a különbségeket látják. A családok és a tanárok? Azt mondják, hogy értékes ajándékot kaptak, mert a valóságban tapasztalhatják meg, mint jelent az inklúzió és a befogadás a társadalmunkban, és átélhetik, hogy mindnyájunknak megvannak a maga egyedi képességei, amelyekkel a közösség javát szolgálja.

Hallel négy éves koráig speciális óvodába járt. A gyógypedagógiai oktatási rendszer egy csodás, támogató és gondoskodó burok, de a való világtól elválasztva, attól külön rendszerként működik. Alacsony elvárásokkal találkoztunk, és nem nagyon hittek Hallel képességeinek kibontakozásában, abban, hogy a közösségnek aktív tagja lehet. A speciális óvodák és iskolák óriási segítséget adnak a családoknak: egész napos iskola, fejlesztések helyben (logopédia, gyógytorna, zene, alkotás stb.), képzett személyzet, iskolabusz – mindezek lehetővé teszik, hogy a családok élete “normálisan” folyjon. De Hallelnek nem teszik lehetővé, hogy “normális” életet éljen. Nem biztosítják a lehetőséget, hogy szervesen beilleszkedjen a közösségbe. Ami a legrosszabb, megfosztják annak a lehetőségétől, hogy a környékbeli gyerekekkel tartós barátságokat alakítson ki, egy legyen közülük, és velük együtt élje az életét.

A támogató burok elhagyása óriási bátorságot, sok időt és sajnos anyagi áldozatokat is követel – meg a harchoz szükséges erőt és elszántságot. Harcolni kell azért, hogy joga legyen a társadalom tagjának lenni. Harcolni kell a rendszerrel, az intézményekkel, amelyek nem akarnak változni és nem motiváltak az átalakulásra, még akkor sem, ha nekik és a gyereknek is ez lenne a legjobb. Harcolni kell a világgal, amely nem kíván befogadni, amely fél a különbségektől, és amely “nem érti” az inklúziót.

De hogyan érthetné meg a világ, ha sosem nyílik lehetőség a találkozásra? Alig találkozunk fogyatékossággal élőkkel: nem látjuk őket a tévében vagy a reklámokban, az újságokban, még kevésbé az óvodákban, az iskolákban, a munkában, a mindennapi életben.

Hallel a múlt héten részt vett egy tanévnyitó divatfotózáson (igen, számos adottsága között tapasztalt modell is). A kampány egy civil kezdeményezés, hogy fogyatékossággal élők láthatósága nőjön a reklámokban, és az inklúzió elfogadottabbá váljon. A kampány mögötti szervezet éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy a fogyatékossággal kapcsolatban paradigmaváltást idézzen elő az országban, érdekképviselettel, oktatással, figyelemfelhívással és lobbizással jobbítsa a társadalmunkat.

Egy átlagos kép egy átlagos tanévkezdő kampányban. A négy modellből kettő mellesleg fogyatékossággal él. Semmi különös, csak egy kép arról, milyennek kellene lennie a “normálisnak.” A különböző képességű gyerekek együtt mennek iskolába és ezt mindenki láthatja.

Hallel azt tanította nekem és a barátainak, hogy a különbségek természetesek és csodálatosak, és hogy az elfogadás és az inklúzió mindnyájunk számára jobbá teszi a világot.

Hiszen ha belegondolunk, mindannyian különbözőek vagyunk, nem igaz?

És mindannyian azt akarjuk, hogy a közösséghez tartozzunk, hogy elfogadjanak és mi is hozzájárulhassunk a közös értékekhez.