Miért számít? – Egy Down-szindrómás fiú esete Shakespeare-rel

2016-01-26 | Család| Down-szindrómával a világ| Intézmények| Iskola

“Ha tanítani akarunk, nem egy vödröt kell feltöltenünk, hanem egy tüzet kell meggyújtanunk.”

 

William Butler Yeats

 

tuzet_gyujtaniA képen Szirka

 

 

Amikor Patrick óvodás volt és iskola előkészítésre járt, találnunk kellett valamilyen ösztönzőt, amiért hajlandó erőfeszítést tenni. Valami jutalmat. Mivel nem akartam, hogy elhízzon, ez a jutalom nem lehetett édesség. Kit is akarok becsapni, Patrickot nem érdekli az édesség, mindene a kenyér és a péksütemény. Az biztos, hogy mindennap rá lehetett volna venni a munkára egy friss bagettel, de hát ezt nem tehettem.

 

Így hát kitartó ötletelésbe kezdtünk, és végül a könyvtárnál állapodtunk meg. Mindennap elmehetünk együtt a könyvtárba, amikor az ovis napját mosolygós arccal teljesíti.

 

Ó, azok a mosolygós arcos napok!

 

A mosolygós arc azt jelentette, hogy Patrick odafigyelt, keményen dolgozott és mindent kézben tartott. Azt is jelentette, hogy magától bejött az udvarról – ami Patrick számára igazi próbatételt jelentett, mivel nem értette, hogy neki mikor jár le a kinti játék ideje.  Ha bárkit kinn látott, azt gondolta, ő is maradhat még.

 

Kezdetben a könyvtárlátogatás óriási dolog volt. Ünnepeltünk, éljeneztünk, táncoltunk. Aztán bemasíroztunk és Patrick jóóóóóóóó hosszú ideig vá-lo-ga-tott a videók és DVD-k között, mintha csak egy kiflikkel, bagettekkel és más péksüteményekkel teli pékségben dúskálhatott volna.

 

Kiélvezett minden pillanatot. Mindent alaposan megnézett és megfontolt. A könyvtár rettentően érdekelte.

 

Mint a többi kedves emlék, a könyvtár is felvidítja még mindig, de ma már nem elég ahhoz, hogy dolgozzon érte. Ma már mindennap mosolygó arcos nap. A könyvtárba ma már csak akkor térünk be, ha a parkba megyünk, vagy ha egy iskolai feladathoz szükséges.

 

Így hát tegnap minden külön ok nélkül azt ajánlottam neki, hogy ugorjunk be a könyvtárba, míg Caroline végez a kosáredzésen. Mivel még mindig nagyon lassan bogarászik, egy kicsit aggódtam, hogy nem férünk majd be az időbe, de megpróbáltuk.

 

Mint a lazac, ami az ívási helyére tart, gondolkodás nélkül megindult a gyerekrészleg felé és belefogott a videóválasztás monumentális feladatába. De öt perc múlva már vissza is jött – üres kézzel.
– Mi az? – kérdeztem.
– Számítógépre van szükségem.
Csak így.

 

Leül a gép elé és beírja, amit keres: Macbeth.

 

Mindenféle lehetőséget talál, de egy Macbeth videót választ a felnőtt könyvtárból. Míg a polchoz érünk, magunkban ismételgetjük a könyv számát. Megtaláljuk Shakespeare műveit, de a videó sehol.

 

Az agyamban megindul a tiktakolás.

 

Azt javaslom neki, hogy kérjük ki a könyvtárostól, és beleegyezik. Odamegyünk a könyvtároshoz, aki egy fiatal srác (hát ő meg mikor került ide?). Azt mondja, a polcon kell lennie. Végignézi velünk a részleget, meg is találja (új seprő jól seper) és Patrick mosolyog… fellelkesülve… a Macbethért?

 

Aznap este nincs időnk megnézni a filmet.

 

Másnap arra ébredek, hogy a férjem munkába indulva azt mondja nekem:
– Patrick már teljesen felöltözött és nézi a Macbethet.

 

Mi van?

 

Fél órával később ránézek Patrcikra, teljesen bele van merülve a darabba.
Régies, középangol szöveg + Shakespeare-dráma = tanácstalan anya.
Megrázom a fejem és tartom a reggeli ritmust.

 

Kijön reggelizni és kérdéseket tesz fel.
– Ki ölte meg Macbethet?

 

Az agyam még csak olyan egyszerű kérdéseket tud kezelni, hogy “Hol a pirítós?” Azt teszem hát, amit minden összezavarodott, álmos és elfoglalt szülő tenne: azt mondom neki, hogy nézze meg a Google-ban.

 

Megnézi.

 

Izgatottan meséli, hogy Macduff ölte meg Macbethet, mert Macbeth megölte Macduff feleségét és fiát.

 

Kezd érdekelni a dolog. Akaratlanul is magával ragad. Ez az egész fura helyzet valahol nagyon jó érzéseket is kelt bennem. A kora reggeli ködön át lassan kezd megvilágosodni bennem, hogy a gyerekemet Shakespeare érdekli!

 

Elmondom neki, hogy Macduff bosszút állt Macbethen. Megkérdezem, tudja-e, hogy ez mit jelent. Hallgat és várja, hogy folytassam. Macbeth azért hal meg, mert megölt másokat. Magának kereste a bajt. Megérti, és megemlíti, hogy Macbeth másokat is megölt, Duncant és még valakit, akinek a nevét nem értem.

 

De valamit megértek. A 14 éves fiammal a Macbeth cselekményéről beszélgetni kora reggel, iskola előtt: váratlan csoda.

 

A fiam Down-szindrómás.

 

A gyakran hallott statisztika szerint azoknak, akik megtudják, hogy a magzatuk Down-szindrómás, 90%-a az abortuszt választja.

 

Nekem ez a szám kicsit magasnak tűnik.* De ha 75% vagy 50%, nem igazán számít. Ezek a nők a kívánt terhességüket szakíttatják meg, mert félnek. Mert úgy gondolják, hogy ezzel a gyerekkel sosem fognak Shakespeare-ről beszélgetni. Mert nem tudják elképzelni, hogy egy Down-szindrómás ember okos, vicces, önálló lehet, saját álmokkal.

 

Mert amit tudnak, az mind nem igaz.

 

Az én fiam nem egy kivételes, “tehetséges Down-szindrómás”, higgyétek el. Tudjátok mi az, amiben különleges? Hogy együtt tanult a többi gyerekkel. Minden órán együtt volt a tipikus fejlődésű kortársaival és hallott ugyanazokról az irodalmi művekről, ugyanazokról a magasröptű fogalmakról, mint pl. a társadalmi igazságosság és a szabadság. Részt vett az osztályvitákon és dolgozott az erkölcsi problémákon. Tanult művészettörténetet, történelmet, természettudományokat, matematikát… ahogy minden más gyerek is az iskolában.

 

 

imageA tízéves Patrick (innen)

 

Időnként a kíváncsiság magával ragadja és kihozza belőle a legjobbat. Ez történt, amikor ötödikben New Yorkról készített egy nagy projektet. Amikor harmadikban eljátszotta, hogy egy 150 évvel ezelőtti iskolába jár. Ez történt az agyaghadsereggel kapcsolatban is, a hatodikos tudóstáborral és az énekkel is. És most újra megtörtént Shakespeare-rel.

 

Az a baj azzal, ha a tanulási nehézségekkel küzdők egy leegyszerűsített tananyaggal találkoznak, hogy nem látják a teljes étlapot. Előre nem tudhatom, hogy Patrick vegetáriánussá válik, a mangó lesz a kedvence vagy a müzlit imádja majd. És ki vagyok én, hogy eldöntsem helyette?
Mindig új ételekkel találkozik… Ez hozzátartozik az élethez.

 

Ugyanez van az iskolában is.

 

A Patrickhoz hasonló gyerekek megérdemlik, hogy ugyanarról a menüről választhassanak, mint bárki más. Nem tudhatjuk, kit mi fog érdekelni, nem tudhatjuk, kiben mi gyújtja meg a tüzet. Különösen nem tudhatjuk a Patrcikhoz hasonlóaknál. Ha engem kérdeztek volna, hogy fogja-e Patrick szeretni a Macbethet, azt mondtam volna, hogy nem.

 

És nem lett volna igazam.

 

A Patrickhoz hasonló gyerekek szeretnek tanulni; kigyullad az arcuk az örömtől, amikor rájönnek valamire. Ahogy minden más gyereknek is.

 

A Patrickhoz hasonló gyerekek több lehetőséget érdemelnek: nagyobb mélységet, gazdagabb tudást kell nekik felkínálni az iskolában.

 

Hogy miért?

 

Mert soha nem tudhatjuk, hogy mi fogja megérinteni a szívüket, mi fog a lelkükhöz szólni. Egyéni érdeklődésük és szenvedélyük előrejelezhetetlen és kikövetkeztethetetlen. Mint ahogy mindenki másnál is a földön.

 

Úgyhogy igenis számít, hogy a Patrickhoz hasonló gyerekek együtt tanulhatnak-e a tipikus fejlődésű osztálytársakkal. Igenis számít, hogy korlátozzuk-e a lehetőségeiket. Hogy a tanterv leegyszerűsített, kilúgozott-e.

 

Senkinek a képességeit nem lenne szabad kihasználatlanul hagyni.

Senkitől sem lenne szabad megtagadni a lehetőségeket.

 

Mindannyiunknak meg kell kapni a lehetőséget, hogy megutáljuk Shakespeare-t, vagy mint Patrick, megszeressük.

 

Mert számít.

 

 

A “Grace in the Ordinary” blog szerzőjének írása, innen

 

 

*Valójában csak azoknak a 90%-a választja az abortuszt, akik diagnózist adó beavatkozást kérnek (pl. magzatvízvizsgálatot), vagyis ebben nincsenek benne azok, akik eleve nem kérik a vizsgálatot, mert úgyis meg akarják tartani a babát. Részletesen lásd itt (angolul). (A fordító megjegyzése.)

 

Vélemény, hozzászólás?