“És elfelejtek mindent, ami fájt”

2018-06-21 | Család

18 évvel ezelőtt, ezen az estén anya lettem. Még azt is nehéz volt felfogni, hogy mit jelent ez a szó: anya… Vajon képes leszek helyt állni? Nem rontom el?

De nem sok időm volt ezen gondolkodni, mert jött a sokk… Fanni Down-szindrómás.
Nem tudtam mit jelent, csak hogy ez valami rossz. Hogy ennek nem így kellene lennie.
És jöttek a kérdések, a miértek, az okok keresése… és a könnyek számlálatlanul.
Még épp csak anya lettem, azzal sem tudom, hogy kell elboldogulni, akkor hogy legyek egy fogyatékos gyermek anyukája? Azt sem tudom mit kell csinálni! Merre menjek? Kihez? Hova?

Sokat sírtam. Gyászoltam… Úgy éreztem, az élet, Isten igazságtalan. NEM EZT ÉRDEMLEM!
De idővel megnyugodtam, és már kevesebbet sírtam. Mert Fanni mosolya, az a huncut szeme, az édes gyöngyöző nevetése és az ölelése lassan ráébresztett, hogy ez az egész csak egy kicsit más. Hogy más, mert nekünk mindenre több idő kell. Hogy talán ő nem lesz olyan, amilyennek megálmodtam, de lehet másként, a maga módján tökéletes. Hogy a legfontosabb leckém tőle a türelem lesz. Új embereket ismertem meg, egy új közösség fogadott be, és új barátokat találtam közöttük. Mi pedig Fannival tanultunk egymástól. Lassan, minden nappal. Ő fejlődött, én tanultam és változtam. Sok nehézség, sok mérföldkő van mögöttünk, és sok feladat, amit megoldottunk. Visszanézve valójában fogalmam sincs, hogy voltunk rá képesek, de sikerült! És végül eljött a nap, amikor már nem agyaltam a kérdéseken, csak örültem neki és szerettem. Úgy, ahogy van. Olyannak, amilyen.

És most, 18 évvel ezután elmondhatom, hogy bár lehet, hogy nem ezt érdemeltem, de talán pont RÁ VOLT SZÜKSÉGEM! Mellette jobb ember lettem. Ő mutatta meg, ki is vagyok valójában! Hogy mi minden van bennem, amiről addig fogalmam sem volt. Aki ma vagyok, abban neki is komoly része van. És abban is, hogy ilyen csodálatos testvére van, mert Dia is tőle tanulta azt a sok jót.

18 év… Sok nevetés, sok könny, sok öröm, sok bánat, sok remény, sok félelem. De a legfontosabb: mérhetetlenül sok szeretet, ölelés, puszik. Még mindig huncut szemek, még mindig csibész mosoly, még mindig szívből jövő kacaj, még mindig mindennapos ölelések, puszik, és mindennapos “szejetlek anyaaaaa”. És elfelejtek mindent, ami fájt, ami rossz volt, amitől féltem. Megtanított arra, hogy az életben egyetlen fontos dolog van: az önzetlen, őszinte szeretet. És megtanított, hogy csak a jelen van, csak ez számít és ez az egyetlen, amiben boldogok lehetünk.

Újabb mérföldkő. Fanni 18 éves. Újabb kihívások, újabb feladatok. De ezt is megoldjuk. Fannikám, kicsi tündérkém! Köszönöm, hogy vagy nekem, nekünk. Szeretlek, szeretünk!

Kenyeres Dóra