Rózsaszín felhőcskéink

2017-10-17 | Család

Mi, kisbabások

 

Habos-babos rózsaszín felhőcskéken ülünk, igen. Mit tagadnám, hiszen annyira jó! A kiváltság a “csomaggal jár”, de vagyunk néhányan, akiknek keményen meg is kell dolgozni érte.

 

 



A mindenkinek nehéz kezdet

 

Sok helyen elkezdhetném a mesélést – nehéz terhesség után nehéz szülés – , de kezdjük mégis ott, hogy három fiú után végre megszületett a kislányunk. Hamar felébredtem az altatásból, nagyon vártam már a kiböjtölt felhőcskéimet, de sajnos még mindig nem a rózsás árnyalatok voltak soron: kiderült, hogy akiért annyit aggódtam, akinek annyira örültem, míg a szívem alatt hordtam, a várva várt lányka Down-szindrómás. Sírtam. Sok minden aggasztott, s a Down-szindrómás kilátásaink az élen szerepeltek köztük. Hogy mégsem lesz nekem szép kislányom – úgy látszik, nekem nem jár… talán meg sem fog ismerni, nem tud majd járni, érthetően beszélni, magatartásproblémái lesznek és élhetetlen lesz vele az élet. Hogy nem tudom majd szeretni.

 

Ma már nem gondolok erre. Több okom is van, hogy ne tegyem.

 

 

Kakaó és vigasztalódás

 

Emlékszem, pár óra múlva kicsit megnyugodtam. Hogy lehet sírni, de minek? Hogy mindegy. Ő akkor is az én gyerekem. Ha ezt kell csinálnom, ezt fogom. Ha nehéz lesz, akkor nehéz lesz. Most csak annyi a dolgom, hogy megszoptassam, melengessem, szeressem. És, ha közben bőgök, akkor annyival is rosszabbul teljesítek. Szegény gyerek épp most lett túl élete első sokkján: kirángatták a jó melegből, a hideg ismeretlenbe, az anyja meg ahelyett, hogy örülne és becézgetné, csak sajnálja magát egyre… Hagyjuk a bizonytalan jövőt: elég a mának a maga baja. Sőt, miket beszélek! Ezzel a “mával” éppenséggel nincs is semmi baj. Mondhatni oltári mázlink van: az extra sürgősségi beavatkozás sikeres volt. A gyerek él, és nem került oxigénhiányos állapotba. A császármetszés ellenére azonnal volt tejem, és ő a Down-szindróma ellenére azonnal tudta, hogyan kell szopni. Ez kezdetnek tökéletesen elég. Hagyjuk a sírást, igyunk egy kakaót! (Úgy is lett.)

 

  

 

Aztán este lett és reggel. Este megint jöttek az árnyak: hogy nem így kellene ennek lenni, most úsznom kellene a boldogságban épp, és hogy miért lett ez így, hogy csinálhattam volna másképp. Hogy mikor ébredek már fel. Hát felébredtem. Másnap. És láttam, hogy felkelt a nap is, ahogy szokott. Na jó, hát még sincs vége a világnak. A világosság meg is hozta a tisztább gondolatokat ismét: semmit sem csinálhattam volna másképp, s hogy csak azért is örülni fogok, mert szép lesz ez a kicsi lány! Miért ne lehetne? Hiszen a szépség nem kívülről jön. Na, de az első benyomás? Hát majd úgy intézzük. De hogy szeretni fogják-e, ha mégis csúnya lesz? Nem lesz csúnya! Nem és kész. Majd ápolt lesz és csinos. Az épp elég az első benyomáshoz.

 

Aztán jött a döntő pillanat: megtudtam a legfontosabbat: a Down-szindrómások közt elég ritka az, hogy valaki az anyját sem ismeri meg, vagy nem szereti. Innentől könnyebben vettem a levegőt.

 

 

Tehát minden rendben lesz: szeretni fogjuk egymást. A többi meg majd csak lesz valahogy!

 

Aztán merészebbnél merészebb hírek érkeztek: a legtöbben megtanulnak járni és beszélni, és az sem szükségszerű, hogy tartós magatartásproblémáik legyenek.

 

Meg voltunk mentve. Nem lesz agykutató, de ki mondta, hogy az agykutatók a világon legboldogabbak…? Jó, nem csak agykutató nem lesz. Lassúbb lesz, mint az átlag. Kit érdekel? Rég tudom, hogy az okosságot nem az iskolában mérik.

 

Csak szeretni tudjon. Csak szeretni tudjam.

 

 

Igeidők

 

Aztán megint másnap lett és még néhányszor. Gondoltam még néha rá, hogy micsoda gonosz tréfát űz vele a sors, hogy mennyire szép kislány lehetett volna. HA. És ilyenkor elszorult a szívem. De mindig elszégyelltem magam: a kislányom remekül van. Egészséges, jól szopik, gyarapodik, hozzám simul, és láthatóan elégedett. Mit sopánkodok olyasmin, ami neki nem is jelent gondot? Micsoda előítéltet ez? Tőlem, a saját anyjától. Ha én így látom, hogyan várhatom, hogy más majd másképp…? Gyorsan, nagyon gyorsan kivertem a fejemből ezt a “HA”-t. Nincs feltételes múlt.

 

De akkor még mindig ott volt a félelmetes jövő.

 

 

Cikkeket olvastam vaktában az interneten, hogy tájékozódjak, hogy felkészüljek, hogy szembe nézve vele megszüntessem a félelmet. De csak elkeseredettebb és rémültebb lettem. Azt írták, buta lesz, ormótlan, káromkodni fog és lehet, mégsem fog tudni beszélni. Rossz, gonosz cikkeket fogtam ki, amik semmiben nem segítettek, viszont máris éreztem, mennyivel nehezebb teljesen a kislányom felé fordulnom. Tompább lett a hangom, merevebb a karom. Hogy fogom így szeretni őt?

 

Pedig csak egy picike baba volt, mint a többi. Anyatejet akart és meleget, anyai ölelést. Örömet, hogy az életünk része lehet. Feltétlen szeretet. Cserébe kedves volt, puha és ragaszkodó.

 

Akkor döntöttem úgy, hogy nem érdekel a megjósolt jövő. Mert nem segít. Mert lehet, hogy nem is olyan lesz. Egész egyszerűen, mert nem most van.

 

 

 

Carpe diem

 

A Carpe diem sokkal jobban megfelelt. Van ebben némi hedonizmus is, igen, mert jobban esik az édes kis babámhoz bújni, mint azon gondolkodni, hogy fog-e majd beszélni, ha nagy lesz, s, ha igen, miféle csúnyaságokat mond majd… De nem csupán ez vezérelt. Nem akartam tovább várni. Várni, hogy kiderüljön, sötét lesz-e a jövő vagy nem. Tenni akartam, mégpedig azonnal. Mert a Down-szindróma csak egyetlen tényező az egyenletben – annyi más van, ami megváltoztathatja a végeredményt. Lehet szoptatni, lehet hordozni, lehet beszélgetni, együtt örülni, egymásra hangolódni és szoros, szeretetteljes köteléket kialakítani. Mondókázni, tornázni, olvasni, és ki lehet kapcsolni a tévét (már, ha van). S, ha mindent megteszek, amit legjobb tudásom és szívem szerint tehetek, akkor … akkor is várhat ránk sötét jövő – hisz bárkire várhat, nem kell hozzá Down-szindrómás gyermek –, de legalább azon nem kell bánkódnom, hogy nem tettem meg mindent. Hogy mi lett volna ha… Annyival azért mégiscsak könnyebb lesz majd.

 

Mindezt azonban csak és kizárólag akkor tudom megtenni, ha nem fürkészem, hogy mi lesz majd. Ha elfogadom, hogy a másik ember sorsa nem az enyém, s hogy senki sem képes meglátni vagy megmutatni a jövőmet.

 

Jó taktika volt ez. Ma is az. Mint minden kisbabásnak, nekünk is kijutott végre néhány rózsaszín felhőcske. Nem adták ingyen, de megszereztük. S most ott csücsülünk a tetejükön a férjemmel, a fiaimmal, a 9 hónapos Down-szindrómás kislányunkkal és boldogok vagyunk. Igen: látjuk, hogy ferde a szemecskéje és két kis pogácsa az arca, ha fáradt, de ez nem zavarja az örömünket. Cserébe láthatjuk azt is, milyen gyönyörű, mikor figyel, hogy felragyog az arca, ha valami érdekeset lát. Hogy öröm neki az élet. Hogy szépen fejlődik: tapsol, kúszik, felül. Felismeri a kedvenc mondókáit, és mutatja, hogy vegyem fel. Szeretjük, szeret.

 

 

 

Prognózis

 

Hogy mi lesz a felhőcskéinkkel? Nem tudom, de nem aggódom emiatt, és más se tegye! Gondolom, úgy lesz, mint máskor is, ha nőnek a gyerekek: a felhőcskék átalakulnak valami mássá. Talán megszilárdulnak. Kemény, erős anyaggá válnak, talán házat is lehet majd építeni rájuk. Meglátjuk, ha odaérünk.

 

Most nem törődöm ezzel. Más dolgom van: vár a gyönyörű kislányom.

 

 

Tahin Ráhel

 

Egy hozzászólás a(z) “Rózsaszín felhőcskéink” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Fogyatékossággal élő gyerek a családban: Lehet mindennél értékesebb, ami nehéz - Down-szindrómával kapcsolatos hírek, információk, tények

Vélemény, hozzászólás?