“Olyan sok mindent nem tudtunk” – Levél a lányomnak, első születésnapjára

2017-04-13 | Down babám született

kedves natalie,

 

ma van az első születésnapod.
hivatalosan egy éves lettél.

 

tavaly ilyenkor mind aggódva vártunk.
nem tudtuk, hogy anyának kisfiú
vagy kislány van a pocakjában.

 

izgatottan vártuk, hogy Owennel
vagy Natalie-val találkozunk-e.
azt tudtuk, hogy a másik keresztneved Porter lesz,
a legbátrabb, legszebb nagynéni után.

 

eljött a nagy pillanat a szülőszobán,
és az orvos azt mondta, hogy kislány!
anya szeméből örömkönnyek potyogtak
ahogy apára néztem és azt mondtam:
“Natalie, a mi Natalie-nk”

 

és aztán minden összefolyt.
anya rögtön tudta, hogy valami nem olyan, mint máskor.
nem hallottam, hogy sírnál,
és egyedül nem tudtál jól lélegezni.
az orvosok elsiettek veled a NICU-ra
hogy jobban tudjanak vigyázni rád.

 

annyira szerettelek volna a kezembe fogni,
az aranyos pofikádat nézni és jobban megismerni téged.
beszéltünk az orvossal a lábadozóban,
és elmagyarázta, hogy szerinte
a Down-szindróma bizonyos jeleit mutatod.
csak annyit mondtam: “Tudom.”
Isten lassan felkészítette a szívem erre a pillanatra
a megérzésekkel az elmúlt kilenc hónap alatt,
mégis összetörtem.

 

anya és apa könnyei most már azért folytak,
mert aggódtunk érted, kicsi lány.
olyan sok mindent nem tudtunk.

 

apa kilépett a váróba
ahol a rokonok serege várt.
boldogan elújságolta nekik, hogy ismét
egy szépséges kislányunk született,
és megmondta a neved,
amit Linds néni örömkiáltással fogadott volna,
ha ott lehetett volna a váróban.
aztán apa elmagyarázta, hogy Down-szindrómás vagy
és újabb aggódó könnyek hullottak érted.

 

olyan sok mindent nem tudtunk,
nem tudtuk, hogy elolvadunk majd, amikor odabújsz hozzánk.
vagy hogy milyen ügyes leszel a hason fekvéssel.
nem tudtuk, hogy a nővéreddel milyen hihetetlenül szoros lesz a kapcsolatod.
vagy hogy milyen hihetetlen lesz a közösség, amibe bevezetsz minket.
nem tudtuk, milyen puszilgatni való kis pofid lesz.
vagy hogy milyen tiszta öröm sugárzik majd a mosolyodból.

 

annyira keveset tudtunk a Down-szindrómáról.
észre sem vettük, hogy a legnagyobb ajándékot kaptuk meg.
egy meghívót kaptunk,
elrejtve egy pici, puha csomagban.
meghívót egy teljesebb életre.

 

több örömre.
több együttérzésre.
több mosolyra.
több odafigyelésre más családok iránt.
és a mérföldkövekre, amiket elérsz.
több orvosra.
több fohászra.
több hitre.
több reményre.

 

 

te, szépséges kicsi lány,
az azúrkék szemeddel és az ezer wattos mosolyoddal
te vagy a meghívó egy bátor, nagyszabású életre.
az életre, amit Isten már évek óta készített nekünk.

 

bárcsak visszamehetnék a NICU-ra,
amikor először megláttalak.
igazán megláttalak.
amikor először a karomba fogtalak,
néhány órával a születésed után.
amikor magamba szippantottalak,
és megláttam a pelyhes, világos hajacskád
és az aprócska lábujjaid.

 

visszamennék ebbe a pillanatba,
odaállnék a mellé a rémült anya mellé.
ezt súgnám a fülébe:
“tudom, hogy félsz,
de nagyon jó lesz, meglátod.”

 

én is sírnék vele,
de nem az aggodalom miatt,
hanem az örömtől.
és azt mondanám neki:
“megváltoztál, hogy változást hozz.
a kevés szerencsés egyike vagy.”

 

Natalie, kedves kislányom.
olyan nagy áldás vagy, amilyet anya nem is tudott volna kérni.
és az elmúlt év többet adott, mint amit elképzelni tudtam.
anya, apa és a nővéred mind nagyon büszkék rád.
és nagyon hálásak vagyunk, hogy ma megünnepelhetjük az első születésnapod.

 

szeretlek,
natty p.

 

szöveg és kép innen

Vélemény, hozzászólás?