Amikor elkezdtem együtt ebédelni a Down-szindrómás iskolatársammal

2017-08-03 | Barátoknak| Család| Iskola

Jaden Rhoderick hetedik osztályba jár. Még ötödikes volt, amikor barátkozni kezdett Calebbel – és a Down-szindrómával.

A világ tele van különbségekkel. Az eltéréseink meghatározhatják, kik vagyunk. Fájdalmat, elkülönülést okozhatnak, de alakíthatnak, lelkesíthetnek is bennünket.

Egy ötödikes semmit sem akar kevésbé, mint különbözni.

Ekkor találkoztam Calebbel: együtt vártuk hazafelé a buszt. Caleb nyilvánvalóan készen állt rá, hogy aznapra befejezze az iskolát: azt hajtogatta, hogy “busz, busz, busz.” Először nem tudtam, mit gondoljak, de azt tudtam, hogy Caleb ugyanazt akarja, amit én: hazamenni. Látszólag azonban ezzel véget is ért a hasonlóság. Nem hasonlított a többi ötödikesre, akiket ismertem.

Caleb ugyanis Down-szindrómás.

Ideje nagy részét speciális osztályban töltötte, külön a többi gyerektől. Az ebédlőben gyakran üldögélt egyedül. Másképp beszélt és másképp viselkedett, mint a többiek.

De én nem ijedtem meg a különbségektől. Valójában ezek hoztak minket össze.

Nagyjából ebben az időben csatlakoztam az iskolában a “testnevelés közösen” programhoz, ahol önkéntesként foglalkozhattam sajátos nevelési igényű társaimmal. Mindenképpen részt akartam venni ebben. Nem csak a program tetszett, hanem Calebet is jobban megismertem.

Minden délben melléültem az ebédlőben. Azt hittem, hogy először nehéz lesz vele, mert a különbségeink miatt nem tudtam, hogyan viselkedjek. Valójában azonban jó mulatság volt. Ebéd után elkísértem Calebet tesire és együtt játszottunk: fociztunk, táncoltunk, nevettünk.

És elkezdtem várni, hogy mikor találkozhatom vele megint.

Mások nem értették meg Calebet úgy, mint én. Lenézték, pofákat vágtak rá, kizárták a közös tevékenységekből.

Egy nap, a hosszú szünetben ez megváltozott.

Caleb és én kimerészkedtünk az udvarra focizni. Azt gondoltam, hogy csak ketten leszünk, de nagy meglepetésemre mindenki csatlakozott hozzánk. Ekkor senki nem nézte le Calebet. Senki nem gúnyolta. Senki nem hagyta ki. Ez Caleb meccse volt és boldog csodálkozással láttam, hogy a többiek passzolnak neki és engedik gólt rúgni.

Calebtől azt tanultam, hogy nem baj, ha különbözünk. Megerősítette bennem, hogy úgy bánjak másokkal, ahogy én is szeretném, hogy bánjanak velem. Biztos vagyok benne, hogy most is ugyanezt tanítja valakinek.

Jaden Rhoderick

Kép és szöveg: The Mighty