Hogyan bánnak mások a gyerekemmel, ha én nem vagyok ott?

2016-05-08 | Család| Down gyereket nevelek| Intézmények| Iskola

Akinek a gyereke nem igazán tudja elmesélni, mi történt vele nap közben, néha szívesen megnézné, hogyan bánnak vele mások, amikor ő nincs ott. Egy anyának ez sikerült.

Sajátos nevelési igényű gyerekem van, így időnként elgondolkozom, vajon milyen lehet a napja valójában, amikor nincs velem. Nem arra vagyok kíváncsi, amit a tanárai mondanak, vagy ami a fejlesztési tervében szerepel. Nem valaki másnak a nézőpontján átszűrve szeretném látni.  Jó lenne, ha egyszerűen csak ott lehetnék, és észrevétlenül megfigyelhetném, ahogy éli az életét.

Szeretném azt látni, amit a Down-szindrómás gyerekem lát.

Egy nap lehetőséget kaptam erre. Az iskolában tanulmányi kirándulást szerveztek busszal a városba, amelynek része volt egy képzőművészeti múzeum és szoborkert megtekintése. Teljes mellszélességgel állok az inklúzó mellett, de most úgy éreztem, hogy ez túl nagyszabású esemény ahhoz, hogy a lányomat egyedül engedjem el a többi gyerek közé. Túl sok volt a bizonytalanság. Feliratkoztam hát önkéntes kísérőnek.

– De nem a szokásos kísérő leszek – mondtam – csak meghúzódom a háttérben, hogy Stella is ugyanolyan szabad legyen, mint a többi gyerek. Csak akkor lépek közbe, ha szüksége van rám.

Nem akarom túlfélteni, csak biztonsági hálót akarok tartani neki.

A nap szépen indult. Sütött a nap, kéklett az ég, és a lelkes harmadikosok csapata felsorakozott, hogy párokat alkossanak a szoborparkban folytatott “kincsvadászathoz”.

Emlékeztek, milyen a harmadik osztály?

Képzeljetek el egy csapat kilenc-tízéves gyereket, akik azt várják, hogy párokat jelöljenek ki közülük. Ha egy barátjuk mellé kerülnek, örömkiáltások hangzanak és mindenki mosolyog. Én emlékszem. Arra a nehéz, harmadikos lehangoltságra is emlékszem, amikor a nevemet nem egy barátoméval együtt mondták ki. Ezen a napon a csoport szélén álltam és figyeltem a lófarkas kislányokat, ahogy mosolyogva, kézen fogva elszökdécselnek, hogy megkeressék a kijelölt tárgyakat. Lélegzetvisszafojtva drukkoltam, hogy a lányom is így induljon el.

De Stella párja egy fiú lett. Nevezzük mondjuk Márknak. Nem tudtam, hogy Márk mennyire ismeri Stellát vagy hogy csalódott-e. Legyünk realisták: túl az egész fiú-lány távolságon, az ilyen “kincskereső” játék egy verseny, és Stella hajlamos elcsámborogni és elbámészkodni. Akárki is ez a Márk, biztos, hogy nem ő lesz az első. Vajon hogyan fogadja ezt? Őszintén szólva az ő helyében engem biztosan elöntene az izgatott várakozás. Dobolnék az ujjaimmal és a gyomrom összeszorulna.
– Fogd meg gyorsan a táblát és fuss! A többiek már előtted vannak. Gyerünk, nyerj! – ez futna át az agyamon. Harmadikban a verseny fontosabb, mint a kíváncsiság.

De most már felnőttem. Hozzászoktam, hogy lassítsak és várjak. Nem is rossz ez. Csak figyeltem észrevétlenül a háttérben, ahogy Márk összekészített egy táblát, tollat és a feladatlapot a kincskereséshez. Kezdődhet.

Márk ekkor az én csendes, Down-szindrómás kislányomhoz fordult és azt mondta neki:
– Tessék, Stella. Te nagyon jól tudsz írni, ezért te leszel az első jegyzetelő. Aztán cserélünk.
– Jó – mondta Stella, szélesen mosolyogva.

Ezzel elindultak. A többiek előrerohantak, keresgélve a kijelölt szobrokat. Márk lassan sétált Stella mellett.

Követtem őket a szoborparkban, ahogy haladtak végig a listán, és teljesen elámultam azon, ahogyan együttműködött a két gyerek. Márk nagyon kedves volt. És boldog. A türelmetlenség legapróbb jele nélkül segített Stellának. Biztatta, hogy írja le, amit tud, és nem radírozta ki vagy írta át egyik válaszát sem.

Bámulatos volt.

Persze Stella is ugyanilyen csodálatos volt. Jó, lehet, hogy vele egy kicsit elfogult vagyok, hiszen naponta elkápráztat a kedvességével és az együttérzésével.

Ez a két nyugodt és kíváncsi gyerek végigsétált a szoborkerten, átélte és befogadta a művészetet. Egy óra múlva a “Woodrow” című szobornál álldogáltak, egy nagy bronz ló mellett, amely úgy néz ki, mintha faágakból készült volna. Néhány lépéssel mögöttük álltam a hivatalos kísérő jelvényemmel, csendben figyeltem őket. De ekkor Stella odakiáltott nekem:

– Anyu! Anyu! Gyere, nézd meg!
– Szép ló, kicsim – feleltem és odaléptem hozzájuk.
– Nem. Nem ló. Fészek – mondta Stella.
– Igen, úgy építették meg, mintha fából készült fészek lenne, de azért ló. Látod? – és megmutattam neki az orrát, szemét, fülét. – Ló.

Stella kézen fogott és megrázta a fejét.
– Nem. Gyere közelebb!

És ekkor Márkkal együtt megmutatták nekem, amit ők láttak, de én nem.

Deborah Butterfield “Woodrow” című szobra a minneapolisi szoborparkban

Tényleg volt ott egy fészek. Egy kismadár fészket rakott a szobor kellős közepében. Madzagcsomók lifegtek ki  a nagy bronz ágak közül. A madárka ott üldögélt a fészekben, melengette a tojásait. Két fénylő, okos szemecske nézett rám vissza.

Hogy kerülhette el ez a figyelmemet? Távol maradtam, és azt hittem, hogy onnan mindent jól látok. Hát igen, a perspektíva. Nagy hatású szobrok. Valójában nem láttam semmit olyan messziről. A perspektívám végig hibás volt. Letérdeltem a gyerekek mellé és figyeltem, ahogy a szél a madárka tollait borzolgatja. Ez a madár a fészkén egy tökéletes kis csoda volt, elrejtőzve a kusza fémdarabok szövedékében. Együtt néztük és csodáltuk, ahogy a művészet életre kelt. Woodrow akár fel is nyeríthetett volna, nem lepődtem volna meg. Annyira valóságos volt az egész.

A többi gyerek az osztályból elkezdett a távolban gyülekezni. A kincskeresés láthatóan véget ért.

Mi voltunk az utolsók, de a nyilvánvaló, abszolút győztesek.

Szeretnék mindig úgy nyerni, ahogy ezek a gyerekek. Szeretnék bámészkodni az alkotások között és az életben is. Szeretném látni, ami belül van. Szeretnék időt szánni arra, hogy kíváncsi legyek, hogy megkeressem a szelíd, sokszor rejtett igazságot. Szeretném a kedvességet, együttérzést keresni, nem a versenyt. Szeretném azt látni, amit a Down-szindrómás lányom lát.

– Elnézést – szólt utánam Márk, fél lábon szökdelve a várakozó buszokig. – Miért mondta magának Stella, hogy “Anyu”? Nem csak itt dolgozik?

Hűha.

Most töltöttem el egy órát ezzel a gyerekkel, figyeltem az udvariasságát, nyitottságát, csodálatát, türelmét. Láttam a kíváncsiságát, együttérzését, tiszteletét. Egy kilenc éves, kivételesen remek embert.

Így viselkedett, pedig nem is tudta, hogy a lány anyja figyeli őket.

Ez az, amit mindig is látni szerettem volna.

Írta: Michelle Mahnke, szöveg és portré innen, a szobor képe innen