“Sebaj. Rózinak nagyon tetszik.”

2019-01-16 | Barátoknak| Család

Ő is egy anyuka. Mellettem ül a terapeuta várójában, nálam határozottan fiatalabb és – velem ellentétben – határozottan nem egy szebb napokat is látott mackófelsőt kapott magára, hogy elhozza a csemetéjét.

Csillogó szemmel meséli, hogy az egy éves Róza már 4 hónapja mászik, 6 foga van és 11 kiló, 11 hónaposan elindult és egy hete kezdett kismotorozni. Közben büszkeségtől fényes mosollyal nézi a lányát, aki épp Mici talpait babrálja elmélyülten. Csodaszép kislány, fürtös, kacagós, barátságos. Teljesen megértem az anyukáját, átérzem a büszkeségét, én is gyönyörködöm a kincsében.

– És ti? – kérdi.

– Mici majdnem egyidős Rózával. Nem mászik, 1 foga van és alig több mint 8 kiló. Nem jár de még csak fel se tud állni. Mici Down-szindrómás.

Csend. Jaj, mindjárt kezdődik a “nagyon sajnálom, nem tudtam, nem vettem észre” és én nem tudom, hogyan mondjam el tömören egy vadidegennek, hogy Micit nem tudom a fejlődési paraméterei alapján meghatározni, hogy őt nem lehet (őt sem lehet) számokban kifejezni, nem leírható pár adattal.

Hogyan számszerűsítsem, hogy az egész lényéből árad a béke?! Hogy a környezetére balzsamos hatással van?! Hogy a lázadó tinédzser nővérei minden nap általa gyakorolják az önzetlen és támogató szeretetet?! Hogy az állandóan pörgő anyjának varázslatos lassú pillanatokat ajándékoz minden nap?! Hogy mióta az ő ráérős világfelfedezése tart, én magam is rácsodálkozok hétköznapi élményekre?! De ő nem sajnálkozik, nem jön zavarba.

– Sebaj. Rózinak nagyon tetszik. És nekem is. Mire felnőnek, már más világ lesz, megtanulnak együttműködni és ebből mindenki profitál majd.

Most meg én nem tudok mit mondani. Összeszorult a torkom a reménytől és az örömtől. Sok “Rózát-nevelő” szülőre van szükség, hogy a felnövő gyerekeink egy emberségesebb társadalomban éljenek majd együtt.

Mici halk brümmögéssel elégedetten nyugtázza, hogy Róza bújik hozzá, közben a hajával piszmog.

Kegyelmi pillanat.

Jäger Judit