“Élő példa vagyok arra, hogy lehet változni, változtatni” – Egy Down-szindrómás kisfiút örökbefogadó anya arról, ami a legnehezebb

2018-10-25 | Barátoknak| Család

Október a Down-szindróma hónapja. Rengeteg ember dolgozik azon, hogy a társadalom szemléletét formálják. Szülőként én annyit tehetek, nem csak magamért, hanem másokért is, hogy kiviszem a kisfiam a “világba,” hogy lássák az emberek, vannak ilyen létek is. Ez fájdalommal jár. Sokszor meghaladja minden erőmet, hisz az évek alatt rengeteg bántás érte őt, és ezáltal engem is. A szülőknek óriási felelőssége lenne ebben. Érzékenyíteni a gyermekeiket… én megmutatom… oda viszem őt… a többi már rajtuk áll. Egy tekintet… egy apró gesztus az égig emelhet bennünket, vagy akár a porba hullhatunk.

Nekem kislány koromtól halálfélelmem volt az értelmi fogyatékos emberektől. Még huszonéves koromban is hatalmas ívben kikerültem őket, annyira féltem. Ezt megkoronázta egy nagyon rossz élmény, amikor is félelmemben elfutottam egy fogyatékos férfi elől. Ő mérgében leemelte a kapunkat és rám dobta. Már tudom hogy elég lett volna, ha odamegyek hozzá, néhány szót váltok vele, megveregetem a vállát. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy apukám ezt tette vele… megnyugtatta… én pedig zavarban voltam, és szégyelltem magam. Fájdalmat okoztam… Ezek után, a rettegéseimmel együtt elmentem egy speciális iskolába dolgozni. Nagyon mély vízbe dobott a sors. Autista csoport…

38 éves koromra eljutottam oda, hogy lett egy örökbe fogadott Down-szindrómás kisfiam. Azt hiszem élő példa vagyok arra, hogy lehet változni, változtatni…

Hiszek abban, hogy ha látják a gyermekeink, hogy bánunk velük, ha lehetőséget adunk, hogy lássák, szavak nélkül is rá fognak jönni, hogy ők picit mások ugyan, de jó velük lenni. Minél kisebb korban kezdjük, annál könnyebb. Ha beszélünk róla, akkor pedig nem kell nekik ekkora kört leírni mint nekem. Egyelőre nem jó nekünk ilyen világban élni… szeretném ha mások is megéreznék amit én, ha meglátok egy Down-szindrómás embert: akkor, ott, ragyog az univerzum…

“csak lenni kéne
halkan csendben
nyugalomban békességben
nem csinálni
nem akarni
nem erősnek lenni
sem határozottnak
önérvényesítőnek
döntésképesnek
és céltudatosnak
csak lenni kéne
egyszerűen tisztán
mint a kő a föld porában
a fák a holdsütötte erdőn
a virágok a szellőjárta réten
a hullámok a csillagfényes vízen
fölfelé zuhanni
a földről az égre esni
hagyni és engedni
hogy történjen velünk és bennünk
hogy formálja magát
hogy testet öltsön
“véletlenekben” és csodákban
titkokban és jelekben
az élet a szent az átkozott
csak lenni kéne
ahogy a meghallhatatlan a csendben
a megláthatatlan a sötétben
a kimondhatatlan a dalban
csak lenni kéne
rábízni magunkat arra
akinek tenyerén
csukott szemhéja mögött
kozmikus légzésében
lugas hűsében duruzsoló méhek
zsongása üzen arról
hogy csak lenni kéne
most és mindörökké
ámen”

 
(Libor Zoltán)

Osztható… hogy ne csak azokban a körökben fusson akik hasonló élethelyzetben vannak… mert ez volna a lényege. Köszönöm…

 
Szőke Timea