Ha te is zavarba jössz, amikor a fogyatékos gyerekemmel találkozol
2016-11-11 | Család
Az embert látni a másik emberben, nem pedig azt, amiben különbözik tőlünk. Talán most nagyobb szükség van erre, mint bármikor.
írása.
Láttam, amikor felemelted a tekinteted, azzal az ismerős, fürkésző nézéssel. Amikor a tekintetünk találkozott, észrevettem.
Félelem? Szorongás? Talán.
Tudom, hogy egy kicsit “másnak” látszunk és másképp is viselkedünk. Amikor végigsétálunk a polcok között a boltban, vagy más nyilvános helyen, általában fogom a lányom kezét, vagy ő kapaszkodik a karomba. Könnyen elfárad és könnyen elkalandozik a figyelme. Néha kiabál – nem mindig szavakat, hanem ahogy ő kifejezi magát. Számára egy egyszerű kiruccanás is megterhelő lehet. A fények, a zaj, az emberek; mindez kimerítheti.
Amikor 2-3 éves volt, szerintem nem sok mindenkinek tűntünk fel, és nem találkoztunk ezekkel a kíváncsi pillantásokkal. De most 13 éves. Down-szindrómás. Csodálatos ember.
Ha kényelmetlenül érzed magad a tizenéves gyerekem mellett, megértem. Az ismeretlen félelmetes lehet. Őszintén szólva én is ezt éreztem, amikor a lányom megszületett. 22 évesen egy zavartalan terhesség végén, amit csak a terhességi magas vérnyomás zavart meg, fogalmam sem volt róla, hogy a lányom egy plusz kromoszómával születik majd. Meg voltam rémülve, pusztán azért, mert nem tudtam a dologról semmit. Nem azt mondom, hogy jól esik, ha megbámulnak, de megértem.
Gyere oda, és kérdezd meg, amit akarsz. Komolyan mondom. Megkérdezheted, hogy Down-szindrómás-e a lányom. Még azt is megkérdezheted, miért fogom a kezét. Valószínűleg válaszolok majd és elmagyarázom, hogy szenzoros feldolgozási zavara van, vagyis gondja van az ingerek feldolgozásával. Az ő esetében ez azt jelenti, hogy nehezen boldogul a környezetével és az emberekkel. Néha a járás is nehézséget okoz számára – ezért fogom a kezét.
Még azt is megkérdezheted, hogy tud-e beszélni. Valószínűleg azt fogom mondani, hogy szóban korlátozottan tudja magát kifejezni és a legalapvetőbb szükségleteit is nehezen érteti meg velem. Általában az anyai ösztönömre támaszkodva próbálom meg kitalálni, mi a helyzet. Jár beszédterápiára és alig várom, hogy egy nap azt mondja majd nekem: “Anya, szeretlek.”
Megkérdezhetsz a mozgásával kapcsolatban is. Időnként sok energiája van és előre-hátra hintáztatja magát. A férjem ezt Tayler-táncnak hívja. Lehet, hogy megragadja a karodat. Biztos, hogy nem bántani akar. Így köszön.
Tudj róla, hogy nem bánom, ha megkérdezel és igazán nagyra becsülöm és csodálom a próbálkozásodat, hogy többet megérts és többet megtudj.
Nyugodtan köszönhetsz is. Lehet, hogy nem néz a szemedbe. Lehet, hogy még a “tinédzser attitűdből” is kapsz tőle egy adagot és pofákat vág rád. A hangulatától függ. De akárhogy is, hallja, amit mondasz, és ha olyan kedve van, vissza is köszönhet. Lehet, hogy nem is egyszer. Szereti az embereket, és a néha kicsit szoros öleléseket. Igyekszünk megtanítani neki, mi az, ami a közösségben elfogadható és mi nem, de úgy tűnik, hogy az ő gondolkodásában mindig alkalmas az idő egy ölelésre.
Hidd el, hogy megértem, miért érzed magad kicsit kellemetlenül, de a lányom tele van szeretettel. Szeretem, és ha néhány percet eltöltesz vele, talán te is megszereted.
Viszonylag könnyű egy olyan embert szeretni és olyan emberrel azonosulni, aki hasonlít arra, amit a tükörben látsz. De próbálj megérteni egy olyan embert, aki “más”, mint te – szerintem ez az együtt érző, jellemformáló, falakat lebontó hozzáállás.
Ha találkozol a lányommal, vagy mással, akinek más a külseje, a hite, a viselkedése vagy akár a szaga, próbáld meg elhessegetni a kellemetlen érzést. Állj meg egy pillanatra és mosolyogj. És ha igazán bátor vagy, légy olyan, mint Tayler, és ajánlj fel egy ölelést.
Képek és szöveg: Keli Gooch, forrás: The Mighty