Ha te is zavarba jössz, amikor a fogyatékos gyerekemmel találkozol

2016-11-11 | Család

Az embert látni a másik emberben, nem pedig azt, amiben különbözik tőlünk. Talán most nagyobb szükség van erre, mint bármikor. Keli Gooch írása.

 

 

 

Láttam, amikor felemelted a tekinteted, azzal az ismerős, fürkésző nézéssel. Amikor a tekintetünk találkozott, észrevettem.

 

Félelem? Szorongás? Talán.

 

Tudom, hogy egy kicsit “másnak” látszunk és másképp is viselkedünk. Amikor végigsétálunk a polcok között a boltban, vagy más nyilvános helyen, általában fogom a lányom kezét, vagy ő kapaszkodik a karomba. Könnyen elfárad és könnyen elkalandozik a figyelme. Néha kiabál – nem mindig szavakat, hanem ahogy ő kifejezi magát. Számára egy egyszerű kiruccanás is megterhelő lehet. A fények, a zaj, az emberek; mindez kimerítheti.

 

Amikor 2-3 éves volt, szerintem nem sok mindenkinek tűntünk fel, és nem találkoztunk ezekkel a kíváncsi pillantásokkal. De most 13 éves. Down-szindrómás. Csodálatos ember.

 

Tayler és testvére, Allison

Tayler és testvére, Allison

 

 

Ha kényelmetlenül érzed magad a tizenéves gyerekem mellett, megértem. Az ismeretlen félelmetes lehet. Őszintén szólva én is ezt éreztem, amikor a lányom megszületett. 22 évesen egy zavartalan terhesség végén, amit csak a terhességi magas vérnyomás zavart meg, fogalmam sem volt róla, hogy a lányom egy plusz kromoszómával születik majd. Meg voltam rémülve, pusztán azért, mert nem tudtam a dologról semmit. Nem azt mondom, hogy jól esik, ha megbámulnak, de megértem.

 

Gyere oda, és kérdezd meg, amit akarsz. Komolyan mondom. Megkérdezheted, hogy Down-szindrómás-e a lányom. Még azt is megkérdezheted, miért fogom a kezét. Valószínűleg válaszolok majd és elmagyarázom, hogy szenzoros feldolgozási zavara van, vagyis gondja van az ingerek feldolgozásával. Az ő esetében ez azt jelenti, hogy nehezen boldogul a környezetével és az emberekkel. Néha a járás is nehézséget okoz számára – ezért fogom a kezét.

 

Még azt is megkérdezheted, hogy tud-e beszélni. Valószínűleg azt fogom mondani, hogy szóban korlátozottan tudja magát kifejezni és a legalapvetőbb szükségleteit is nehezen érteti meg velem. Általában az anyai ösztönömre támaszkodva próbálom meg kitalálni, mi a helyzet. Jár beszédterápiára és alig várom, hogy egy nap azt mondja majd nekem: “Anya, szeretlek.”

 

Megkérdezhetsz a mozgásával kapcsolatban is. Időnként sok energiája van és előre-hátra hintáztatja magát. A férjem ezt Tayler-táncnak hívja. Lehet, hogy megragadja a karodat. Biztos, hogy nem bántani akar. Így köszön.

 

Tudj róla, hogy nem bánom, ha megkérdezel és igazán nagyra becsülöm és csodálom a próbálkozásodat, hogy többet megérts és többet megtudj.

 

Nyugodtan köszönhetsz is. Lehet, hogy nem néz a szemedbe. Lehet, hogy még a “tinédzser attitűdből” is kapsz tőle egy adagot és pofákat vág rád. A hangulatától függ. De akárhogy is, hallja, amit mondasz, és ha olyan kedve van, vissza is köszönhet. Lehet, hogy nem is egyszer. Szereti az embereket, és a néha kicsit szoros öleléseket. Igyekszünk megtanítani neki, mi az, ami a közösségben elfogadható és mi nem, de úgy tűnik, hogy az ő gondolkodásában mindig alkalmas az idő egy ölelésre.

 

Hidd el, hogy megértem, miért érzed magad kicsit kellemetlenül, de a lányom tele van szeretettel. Szeretem, és ha néhány percet eltöltesz vele, talán te is megszereted.

 

Viszonylag könnyű egy olyan embert szeretni és olyan emberrel azonosulni, aki hasonlít arra, amit a tükörben látsz. De próbálj megérteni egy olyan embert, aki “más”, mint te – szerintem ez az együtt érző, jellemformáló, falakat lebontó hozzáállás.

 

Ha találkozol a lányommal, vagy mással, akinek más a külseje, a hite, a viselkedése vagy akár a szaga, próbáld meg elhessegetni a kellemetlen érzést. Állj meg egy pillanatra és mosolyogj. És ha igazán bátor vagy, légy olyan, mint Tayler, és ajánlj fel egy ölelést.

 

Keli és Tayler

Keli és Tayler

 

 

Képek és szöveg: Keli Gooch, forrás: The Mighty

 

 

Vélemény, hozzászólás?