7 tipp, hogyan tanítsuk a gyerekeket toleranciára

2013-08-27 | Barátoknak| Család

A gyerekek néha rácsodálkoznak az olyan emberekre, akikhez hasonlóval még nem találkoztak. Ha a különbség valamilyen fogyatékossághoz kapcsolódik, a szülők sokszor zavarba jönnek: sem tapintatlanok, sem kirekesztők nem akarnak lenni. Hogyan tanítsuk a gyereket egy olyan helyzetben, amiben esetleg mi magunk sem mozgunk otthonosan?  Néhány támpont azoknak, akik saját viszonyulásukon már elgondolkodtak:

 

1. Ne szidjuk meg a gyereket, ha megnéz valakit, vagy tapintatlannak látszó kérdést tesz fel. Azt megtaníthatjuk neki, hogy nem illik másokat hosszan bámulni vagy mutogatni egymásra, de a gyerekek kíváncsisága általában a fogyatékossággal élőknek is másképp esik, mint a felnőttek bámuló tekintete.

 

2. Ha a gyerek olyan kérdést tesz fel, amire nem tudjuk a választ, ezt nyugodtan bevallhatjuk. Ha olyan a helyzet, megkérdezhetjük magát az érintettet is. Ennek nem mindenki örül, de egy udvarias kérdésre a legtöbben még az elutasítást is udvariasan fogalmazzák meg. Sok kérdésre lehet felelet, hogy “Mert ő ilyen. Mindannyian mások vagyunk egy kicsit. Ő ebben más.”

 

3. Válogassuk meg a szavainkat. Néha azt gondoljuk, mindegy, hogy milyen szavakat használunk a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban, hiszen a valóságon úgysem változtat. A valóságot azonban mi magunk is építjük és a szavaink ehhez építőkövek. A fogyatékosok számára meglehetősen korlátozó valóságot teremtünk azokkal a szavakkal, amelyek őket szegény betegnek, a fogyatékosságtól szenvedőnek vagy akár a súlyos sorscsapások közepette hősiesen küzdő szuperembereknek, minden körülmények között egyformán viselkedő szeretetrobotoknak írják le. Ők is érző, gondolkozó, vágyakozó és cselekvő emberek, akik élik a hétköznapi életüket – azok között a körülmények között, amelyek nekik jutottak.

 

4. A fogyatékosság, hiányosság hangsúlyozása helyett gondolkozzunk – és beszéljünk – különbségekről. A legkisebbek is megértik, hogy az emberek között vannak kisbabák és öreg bácsik, férfiak és nők, fehér és barna bőrűek, két lábon vagy kerekesszékkel járók, gyorsabban és lassabban tanulók. Mert különbözőek vagyunk, és ez mindannyiunknak jó lehet, ha megtanulunk együttműködni.

 

5. Válaszainkat igazítsuk a gyerek korához és ne bocsátkozzunk hosszú, körülményes magyarázatokba. Nem kell mindent elmesélni, amit a fogyatékossággal kapcsolatban gondolunk, csak arra feleljünk, amit a gyerek kérdez. Valószínűleg épp annyinak a befogadására áll készen az adott pillanatban.

 

6. Tanítsuk meg, hogy ha segíteni akar, mindig kérdezze meg, hogy szükség van-e rá: “Hogyan segíthetek?” vagy “Segíthetek valamiben?” A különböző fogyatékossággal élők sok mindent meg tudnak csinálni egyedül is, és nem jó érzés, ha az embert úgy kezelik, mintha kevesebbre lenne képes. Ne tegyünk jóslásokat egy ember képességeire vagy lehetőségeire a címkéje alapján. A fogyatékos embereknek is különböző erősségeik és gyenge pontjaik vannak, csakúgy, mint mindannyiunknak.

 

7. Máskor is ragadjuk meg az alkalmat a pozitív példák bemutatására. Keressünk olyan könyveket, filmeket, amelyekben a fogyatékosságot nem tragikus színben tüntetik fel, hanem az élethez tartozó, természetes dologként mutatják be. Sajnos kevés olyan gyerekeknek szóló könyv van, ami reálisan ábrázolja a fogyatékosságot. Alkalmat adhat azonban a sokszínűség bemutatására pl. Rotraut Susanne Berner Böngésző-sorozata, amelynek köteteiben a városka lakói igazán sokszínű kavalkádot alkotnak. Nem direkt, de nagyon igaz módon mutatja be Döbrentey Ildikó “Mese a három szivárványról” c. meséje, hogy néha a kiközösített “mások” adják az igazán értékes dolgokat. A Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdőjében lakók is meglehetősen különbözőek, és a legbölcsebb közöttük “Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.”

 

 

Rotraut Susanne Berner Böngésző könyveit lapozgatva az emberek sokféleségéről is beszélgethetünk.

 

források: [1] [2] [3]

Vélemény, hozzászólás?