A 2015-ös süti-eset: Lehet-e egy Down-szindrómás gyereket fegyelmezni?

2015-06-08 | Család| Down gyereket nevelek| Fejlődési területek| Társas fejlődés

Bevallom, hosszú időbe telt, míg rászántam magam, hogy elkezdjem Addisont fegyelmezni. Nagyon sokáig azon töprengtem, megérti-e a tettek és következmények összefüggését. Nagyon sokáig ezzel meg is úszta a legnagyobb bűntényeket (kérdezzétek a fehér kanapémat).

Ráadásul nem olyan könnyű manapság fegyelmezésről beszélni. A liberális Vermontban, ahol élek, szinte azt várja az ember, hogy álruhás szociális munkások ugranak elő a bokorból, ha csak a gondolataimban is megjelenik ez a szó. Csak hogy világos legyen, fegyelmezés alatt én a legkülönfélébb módszereket értem, amelyek megfelelnek a három gyerekem legkülönfélébb természetének. Amikor elmegyünk itthonról, leginkább a valós következmények módszerét szeretem. Odáig vagyok érte.

Elmondok erre egy példát, amelyben Addisonról van szó – és a tanakodásomról, hogy követelhetem-e tőle ugyanazt, mint a testvéreitől.

Nevezzük ezt a 2015-ös süti-esetnek.

A 2015-ös süti-eset

Helyszín: vegyesbolt
Szereplők: Anyu, Addison, Carter, Eli
Közlekedési eszköz: bevásárlókocsi
Energiaszint: Magas, erős izgés-mozgással

Ahhoz képest, hogy három gyerekkel mentem bevásárolni, semmi okom nem volt a panaszra. Egészen addig, míg Addison el nem kezdte csapdosni az öccse fejét. Először csak Cartert ütötte meg (aki mellette ült). Carter nem ütött vissza, csak szólt nekem (meglehetősen hangosan), valahányszor szabálytalanság történt.

– ANYU! ADDIKA VEREKSZIK!
– Kicsim, légy szíves, ne bántsd a testvéredet!

Ez így ment egy párszor, aztán bekövetkezett ez:
– ANYU! ADDIKA MEGINT VEREKSZIK!
– Addison, ha nem hagyod abba a verekedést, nem kapsz sütit.

A süti. A legnagyobb jutalom az izgő-mozgó gyerekek számára, akik valahogyan képesek voltak megülni az egész vásárlás alatt. Nálunk ez egy nagyon vágyott, gyakran emlegetett dolog: “a süti a boltban”.

Nagyjából egy fél percre elcsendesedett, aztán még durvábban kezdett verekedni és lökdösődni.

– Addison! Elég! Ha tovább verekszel és lökdösődsz, NEM kapsz sütit.

Hát, nem hagyta abba. Sőt, elkezdte bántani Elit is, és addig ütötte, míg sírva nem fakadt. Gyönyörű. Számtalanszor megütötte, meglökte a testvéreit és minden alkalommal elmondtam neki, hogy NINCS SÜTI, ha nem hagyja abba.

Tudtam, hogy mit kell tennem – és gonosznak, kegyetlennek, a világ legrosszabb anyukájának éreztem magam tőle, mert tudtam, hogyan fog rá reagálni.

És éreztem, hogy habozok. Megkapja a sütit mégis? Vajon érti ezt az egészet? Ha értené, abbahagyta volna a verekedést, nem? Imádja a sütit. Nem kockáztatná, hogy ne kapja meg, ugye? Úgy viselkedik, mintha nem értené. Adjak neki sütit mégis, hiszen úgy sem érti? Túl sokat várok el tőle?

És eljött az idő.

Átadtam egy sütit Carternek és megköszöntem, hogy jól viselkedett. Átadtam egy sütit Elinek és megköszöntem, hogy jól viselkedett. Addisonnak nem adtam sütit.

(Megjegyzés: az ajándéksütik aznap különösen finomnak látszottak. Nagyok voltak, puhák, a széleken mégis ropogósak…)

Addison felém nyújtotta a tenyerét és azt mondta:
– Süti!

Letérdeltem, hogy szemmagasságban legyek neki.
– Kicsim, nagyon sajnálom, de ma nem kapsz sütit. Kértelek, hogy ne verekedj, ne lökdösődj, de nem hagytad abba. Mondtam, hogy nem kapsz sütit, ha verekszel. És te verekedtél. Ezért nem kapsz sütit. Nagyon sajnálom és nagyon szeretlek, de ma nem kapsz sütit.

Vajon elég volt neki egy puszi, hogy enyhítse a sütifosztottság fájdalmát, ami abban a pillanatban elöntötte? Cseppet sem.

Úgy üvöltött, hogy az egész süteményes pult rázkódott. Levegő után kapkodott, aztán megint üvöltött. Zengett a szívszaggató “SÜÜÜTIIIII! SÜÜÜTIIIII!”

A szívem összeszorult. Megértette? Most csak gonosz vagyok, vagy igazságos “valós következményt” választottam? Ha Carterről lenne szó, teljesen biztos lennék a dolgomban.

(Épp erről beszélek… és még mindig kihasználja a bizonytalanságomat.)

A fiúk boldogan majszolták a süteményüket. Addison könnyes arccal rájuk nézett, és turbófokozatba kapcsolva üvöltött az igazságtalanság miatt.

Többször is elmondtam neki nagyon világosan, hogy ő miért nem kapott sütit, amikor a testvérei igen. Ilyenkor mindig csak rám nézett, majd újra szívszaggató zokogásba kezdett a sütijéért. Aztán megint csak ordított.

Amikor a sorban előttünk álló hölgy megfordult, hogy megnézze, ki kiabál ilyen hangosan, egy pillanatra ledermedtem. Most megjegyzést fog tenni Addison Down-szindrómájára? Vagy az igazságtalanságomra?

De ez a csodálatos ember csak megnézte Addisont, meghallgatta a gyors magyarázatot és azt mondta:

– Meg kell tanulnia. Nehéz, de így helyes.

Néhány órával később Addison oviba indult. Egész nap ezen gondolkoztam. Azon, hogy mennyire tud hatni rám. Azon, hogy vele engedékenyebb vagyok az ártatlanság vélelme miatt: mert nem akarok rosszaságot feltételezni, amikor lehet, hogy csak nem érti.

A hosszú délután végén hazajött az iskolabusszal és a teraszon játszott, majd bejött hozzám a konyhába, hogy segítsen vacsorát készíteni.

Ellenőrizni akartam a dolgot.

– Addison, emlékszel, mi történt ma reggel a boltban?
– Nem verekszünk. Nem lökdösünk. Kedves vagyunk – felelte.
– És mi történik, ha verekszel és lökdösődsz?

Az alsó ajka beleremegett, ahogy válaszolt:
– Nincs süti. Addika verekszik, Addikának nincs süti.

A kis betyár. Tökéletesen értette az egészet. (Azt azért be kell vallanom, hogy óriási megkönnyebbülés volt hallani, hogy órákkal az eset után ezt így elmondta. Tényleg megértett mindent.)

Nem is tudom, hogy miért becsülöm alá ebben. Vannak napok, amikor ügyesebb vagyok, mint máskor. Egész biztosan közrejátszik az is, hogy ő az első gyerekem és még tanulom, hogy ezzel minden gyerek bepróbálkozik valamennyire. És tanulom azt is, hogy hogyan lehet egy sajátos nevelési igényű gyereket nevelni. A Down-szindróma nem mentség az engedetlenségre vagy a rosszalkodásra, de hogy hogyan korrigáljam a viselkedését és hogyan fegyelmezzem, az gyakran fejtörést okoz, mert nem akarok igazságtalan lenni vele és olyat elvárni, amire nem is képes. A következetesség iszonyú kemény munka. Természetesen tanul is közben az ember. (Szerintem nekem legalább annyi tanulnivalóm van, mint neki.)

A verekedés, lökdösődés elég nagy küzdelem nálunk. És az az igazság, hogy bármilyen következetes vagyok is, újra megteszi. És újra meg újra meg újra. Amitől megint elbizonytalanodom: lehet, hogy csak nem érti?

De érti. Még mennyire, hogy érti.

Forrás: Everything and Nothing from Essex