Olyan szeretet, aminek a létezéséről sem tudtál – Egy nagymama a Down-szindrómás unokájáról

2017-09-26 | Család

Mindnyájan ismerjük a mondást, hogy “Az alma nem esik messze a fájától.” A múlt héten azon kaptam magam, hogy épp erre gondolok, miközben a “Gypsy” c. musical előadásáról hajtottunk hazafelé, és az unokám, Lucy teli torokból énekelte a zenéjét.

Amikor tizennégy évvel ezelőtt megszületett, biztosak voltunk benne, hogy a mi almánk bizony messze fog gurulni, és nem a családi vonásokat viszi majd tovább. Azt hittük, hogy Lucy egyáltalán nem fog ránk hasonlítani, mert Down-szindrómás.

Akkor még nagyon keveset tudtuk a Down-szindrómáról. Váratlanul ért minket a dolog. Felkészületlenek voltunk. Mindenki sajnálkozott. A barátok szavakkal. Az idegenek a tekintetükkel. Mi pedig a szívünkkel.

Rémültek voltunk, tele aggodalommal és tudatlansággal.

Valakitől megkaptuk a “Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel?” c. könyvet és nem kiáltottunk fel: “Lucy nem rossz dolog!” Mit is tudtunk akkor? Minden rossznak látszott. Rossz volt, amit a testében hozott. Rossz volt, amin átmentünk. Előre nézve még a jövő is rossz volt.

Senki nem mondta nekünk, hogy az alma nem esik messze a fájától.

Hogy ki ma Lucy? Egy olyan lány, aki szereti a zenés darabokat, mert az anyja is szereti a zenés darabokat. “Gypsy,” “Grease,” “Hajlakk,” Hamilton,” Annie” – minden hangot tud belőlük, Olyan lány, aki szereti a filmeket. Nem csak a gyerekfilmeket, de felnőttek számára készülteket is: “Hölgyem, isten áldja,” “Elfújta a szél,” “Ilyenek voltunk” – mert az anyja is szereti a filmeket. Olyan lány, aki megállás nélkül nézi a “Csodatévő (Kismadár)” című filmet, mert az iskolában tanult Helen Kellerről. Olyan lány, aki szereti a könyveket, mert mindannyian szeretjük a könyveket, sokat olvastunk neki és még mindig olvasunk neki. A haja éppúgy begöndörödik párás napokon, mint az anyjáé. És amikor az anyja nincs ott, az apjával operát hallgat, mert az apja az operát szereti.

Mivel a szülei elviszik elegáns éttermekbe is, szereti az osztrigát. “Megkóstolod?” – kérdezik tőle és ő mindig igent mond. Nem fél új dolgokat kipróbálni. És nagyon kitartó. Ebben is az apjára hasonlít. Soha nem adja fel. A múlt hónapban egy kerti partin voltunk, ahol egy karika dobáló játékkal lehetett játszani. Sok türelem kellett hozzá. Egy hosszú zsinórra volt kötve egy karika, amit rá kellett dobni egy kampóra. Olyasmi volt, mint a vásárokban a karika dobálás, csak nehezebb. Mindenki kipróbálta, szitkozódva, nevetgélve.

Lucy is megpróbálta, újra meg újra meg újra. Pozíciót váltott. Koncentrált. Folyton elvétette. Folyton próbálkozott. És amikor sikerült? Amikor a karika a horogra akadt? Hangosan ujjongott.

Mindenki más sikerénél is hangosan ujjongott. Ahogy mindig. Lucy maga a megtestesült empátia. Ha valaki sír, ő is sír. Ha egy barátja elesik és kificamítja a bokáját a pomponlány bemutatón, Lucy lesántikál vele a pályáról.

Lucy 10 éves unokatestvére, Charlotte énekelte a himnuszt múlt vasárnap egy jótékonysági eseményen. Charlotte-nak gyönyörű hangja van. Lucy mellettem állt, míg Charlotte énekelt és láttam, ahogy mákszemnyi irigység nélkül, tiszta szeretettel nézi az unokatestvérét.

Amikor Lucy megszületett, senki sem mondta a szüleinek: “Meglátjátok, hogy egy nap a lányotok el fog kápráztatni benneteket a személyiségével.”

Én pedig ezt mondanám annak a szülőnek, akinek a gyereke tökéletességével kapcsolatban kétségek merülnek fel: Büszke leszel. A gyereked el fog kápráztatni. Egy nap, amikor a legkevésbé várod, azt fogod érezni, hogy a szíved kinyílik, és felfedezel magadban egy olyan szeretet, aminek a létezéséről sem tudtál.

Kép és szöveg: Beverly Beckham, Boston Globe