Isten éltessen, kisfiam!

2016-09-12 | Család| Családi élet

Ma egy éves Máté babánk. A születése napja életem egyik legboldogabb és legfájdalmasabb napja volt egyben. Végtelenül boldog voltam, hogy végre a karomban tarthattam őt, és ugyanennyire fájt, hogy Down-szindrómás.

Sok minden változott egy év alatt. Elengedtem azt az elképzelt valakit, akit vártunk, és elfogadtam azt a valódi kisgyereket, akit kaptunk. Egy éve ilyenkor csak folytak a könnyeim megállíthatatlanul, és azt hittem, soha de soha többé nem leszünk már boldogok, mert egy fogyatékos gyerekünk született. Ehhez képest az ő napsugaras kis lénye egyszerűen beragyogja a családunk életét.

Rengeteg boldog pillanatunk volt az elmúlt évben, és tudom, hogy lesz is még. Nem gondolok sokat a jövőre, élvezem minden pillanatát a vele való együttlétnek.

Sokfélének láttam őt az elmúlt évben. Láttam betegnek és elesettnek, láttam kétségbeesettnek, elkeseredettnek, legtöbbször viszont hallatlanul aktívnak, érdeklődőnek és lelkesnek látom. Csodálom a kitartását, ahogy újra és újra próbálkozik dolgokkal, csodálom a mindig derűs kis lényét, ahogy a legapróbb dolognak is örülni tud.

Érdekes módon viszont egyetlenegyszer sem láttam őt fogyatékosnak vagy szánalomra méltónak. Látom, hogy lassabban halad a fejlődése, mint a tesóinak, látom, hogy mindenért többszörösen meg kell küzdenie, de nem érzem, hogy bármivel kevesebb lenne, mint a többiek.

A közelmúltban tanúja voltam, hogy a Down-szindróma szülőcsoportban több család is elveszítette a gyermekét. Ezek a tragikus események új megvilágításba helyezték számomra azt, hogy mekkora “baj” vagy baj-e egyáltalán, hogy a kisfiam eggyel több kromoszómával éli az életét. Őszintén szólva most egyszerűen csak hálás vagyok Istennek, hogy velünk van. Hogy pont Ő, pont így, pont ennyi kromoszómával pont a mi családunkba érkezett.

Isten éltessen, kisfiam!