Egy magyar család Írországban három gyerekkel és egy plusz kromoszómával
2018-04-29 | Down babám született| Ki segíthet?| Más szülők
Védőnőnek készült, közben átnyergelt gyógypedagógiára, hamarosan kezében lesz a diplomája. Közösségi oldalakon anyákat összefogó csoportok gazdája. Rengeteg emberrel van kapcsolatban, mindig vannak ötletei, magas fordulatszámon pörög, és nem ismer lehetetlent. Harmadik gyereke, Matyi 2015-ben született meg.
– Kedves Anyuka, végeztek Önök genetikai vizsgálatot?
– Nem – válaszoltam én – miért? Arra gondol, hogy Down-szindrómás?
– Igen, gondoltam rá.
– Én is – mondtam -, kicsit hipotóniásnak tűnik… bár a lányom is az volt. De lehetne más baja is, a Down-szindróma nem hinném, hogy akkora probléma. Egyébként is gyógypedagógus hallgató vagyok, majd ott segítenek a fejlesztésben, nincs ezzel semmi baj.
Majd egy nagyon kellemes társalgás következett, a doktornő azt mondta, hogy tanítani kellene a pozitív hozzáállásomat 🙂 Mondtam, hogy majd fogom, ha gyógypedagógus leszek 🙂
A család kihasználta a korai fejlesztés hagyományos és alternatív lehetőségeit, és Matyi szépen fejlődött. Az intézményválasztás rögös útján aztán tettek egy váratlan nagy kitérőt. Piroskának meggyőződése, hogy a Down-szindrómás gyerekeknek – Matyinak is – nem csak sérült gyerekek között van helye, és ha ehhez segítségre van szükség, azt is meg kell kapnia a gyereknek, a gyerekek közösségének és a felnőtt résztvevőknek (pedagógusoknak, szülőknek) is. Ilyen lehetőséget nem találtak Magyarországon, és a kínálkozó külföldi munkalehetőségek közül úgy válogattak, hogy Matyi számára ilyen befogadó közösséget találjanak. Írország jó választásnak látszott.
A kisfiú kinézte Matykót, ahogy labdázik (több labda volt, nem a labda miatt ment oda) és elkezdett vele focizni. Amikor Matyi elindult a labda után, akkor felkapta, távolabb ment vele, Matykó megállt, mert nem értette, mi történik, a kisfiú letette és elrúgta neki. Jaj Istenem… el sem hiszem, hogy az én Down-szindrómás fiam társasága ennyire szívesen látott az ír gyerekek körében. Emiatt jöttünk ide, ezért hagytuk otthon mindenünket, de tudni és látni, két külön dolog…
Piroska blogjában az első napoktól kezdve követhetjük a család beilleszkedését, problémáit, megoldásait. A friss, közvetlen hangvétel és a szinte napi híradás miatt az olvasó is családtagnak érezheti magát. Természetesen nem csak Matyiról van szó, hanem a nagyobb gyerekek iskolába, közösségbe illeszkedéséről is, a hétköznapok újratanulásáról, az ír szokásokról, látnivalókról, az időjárásról, barátokról, szakdolgozat írásról.
Talán azért is tért vissza a régi énem, mert belefogtam a szakdolgozatba és a kisfiú, aki az esetleírásom alanya, szárnyakat ad. Döbbenetes! Egy 5 éves Down-szindrómás kisfiúról írom a szakdolgozatomat, aki néhány perc alatt elolvasott 15 oldalt a tanár által feladott egy oldal házi feladat helyett. Anyukája szerint imád olvasni. Nem csak szóképeket olvasott, sillabizált is (betűnként is felolvasta a szavakat). Ez azért minden várakozásomat felülmúlta. 🙂 Teljesen bepörögtem tőle. 🙂 Befejezem a blogot és folytatom a szakdogát. 🙂 Már alig várom, hogy megírjak mindent. 🙂
És ha valakinek eddig olyan benyomása lett volna, hogy a Down-szindrómás gyereket nevelő családoknak nagyon hasonló az életútjuk, vagy hogy a problémáik, feladataik a Down-szindróma körül gyűrűznek, olvasson bele bátran ezekbe az őszinte beszámolókba, és hagyja, hogy az új hatások kimossák belőle a sztereotípiákat.
