“Rossz dolog az, ha azt szeretném, hogy a gyerekem normális legyen?”

2018-06-05 | Család

Egy autista anya véleménye, aki maga is autista gyereket nevel.

Ezzel a kérdéssel gyakran találkozom autista gyereket nevelők csoportjaiban. Az őszinte, azonnali válaszomat mondjam?

Igen.

Igen, rossz dolog, ha azt szeretnétek, hogy a gyerekeitek legyenek “normálisak.”

Ezt úgy mondom, hogy egy életet eltöltöttem úgy, hogy én voltam az, aki nem “normális,” miközben tudtam, hogy a legtöbb ember körülöttem, beleértve a szüleimet is, azt kívánják, hogy bárcsak az lennék.

Egy élet van mögöttem tele olyanokkal, hogy “Miért nem csinálod így?” “Hogy tudsz ilyen okos és ilyen ostoba is lenni?” “Nem tudod, hogy milyen nehéz ez nekünk?” és “Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi gyerek?”, úgyhogy igen, azt gondolom, nem jó, ha egy szülő azt kívánja, bárcsak valaki más lenne a gyereke, mint aki valójában.

A gyerekek intenzíven érzékelik a környezetüket és sokkal többet megéreznek, mint amennyit feltételezünk róluk. Miközben a szülők el vannak foglalva azzal, hogy gyászolják a gyereket, aki soha nem létezett és nem is fog, a gyerekek azt tanulják, hogy nem elég jók úgy, ahogy vannak. Az a gyerek, akire vágysz, nem létezik. A te gyereked nem tud azzá a gyerekké változni.

Tudod-e, milyen azzal a tudattal felnőni, hogy az alkalmazkodás és támogatás, amire szükséged van, milyen kényelmetlenségeket okoz a körülötted élőknek? Az eszközök, amelyekre szükséged van, hogy sikeres lehess az életben, mások számára túl nagy tehertételt jelentenek. Te nem érsz ennyi plusz erőfeszítést. Ezt halljuk, amikor arról panaszkodtok, hogy milyen nehéz hozzánk alkalmazkodni és megérteni minket. Nem mintha könnyű dolga lenne a szülőknek, egyáltalán nem. Szülőnek lenni sohasem könnyű. De ez nem a gyerekek hibája.

Képzeld el, milyen lehet, amikor erőltetik, hogy beszélj, miközben konkrétan képtelen vagy rá. Amikor folyamatosan figyelmen kívül hagyják, sőt büntetik, ahogy igazából képes vagy a kommunikációra, mert az nem látszik normálisnak.

Képzeljétek el, milyen érzés a gyerekeiteknek, amikor ilyeneket mondtok és az emberek együttéreznek veletek (velünk ritkán), és azt mondják nektek, hogy ez természetes. Természetes a kívánság, hogy a gyereketek másmilyen legyen. Mert az, amilyen a valóságban, nem normális. Sérült, fogyatékos, hiányos, hibás. Ezt halljuk, amikor arra vágytok, hogy bárcsak mások lennénk, mint akik vagyunk.

Képzeld el, milyen érzés, amikor mindenki arról beszél, hogy milyen terhet jelentesz a világnak, milyen szörnyű lehet olyan gyereket nevelni, amilyen te vagy, milyen fontos, hogy megtaláljuk a módját, hogy normális lehess. Képzeld el, ahogy azon lamentálnak, mennyibe kerül a társadalomnak a létezésed. Most képzeld el, hogy szüleid is ezt mondják. Hogyan fog bánni velünk a világ, ha a saját szüleink is azt gondolják, hogy a mi létezésünk egy szerencsétlenség, ami velük történt?

Amikor azt mondjátok, hogy bárcsak normális lenne a gyereketek, azt üzenitek neki, hogy egyedül van, nem álltok mellette.

Ezt nem érdemli egyetlen gyerek sem.

Nekünk, autistáknak épp elég gondunk van amiatt, hogy a világ csökkent értékűnek tart minket, nincs szükségünk arra, hogy még a szüleink is ehhez a táborhoz csatlakozzanak. Arra van szükségünk, hogy a szüleink mellénk álljanak, velünk együtt tartsanak ellen ennek a nyomásnak.

Arra van szükségünk, hogy a szüleink helyet kérjenek a világban mindenféle embernek, mindenféle kommunikációnak, mindenféle agynak.

Arra van szükségünk, hogy a szüleink ne csak elfogadjanak úgy, ahogy vagyunk, hanem értékeljenek is úgy, ahogy vagyunk. Hogy szeressenek bennünk mindent és elmondják a világnak, hogy mi olyan emberek vagyunk, akiket szeretnek.

Meg kell mutassák a világnak, hogy a sokszínűség szép, és számunkra is van hely a világban. Mert nem csak mi figyeljük a tetteiket, hanem a világ is, és a szüleinktől tanulják meg, hogyan kell bánni velünk.

Arra van szükségünk, hogy a mi oldalunkon álljatok.

Szöveg és kép: We Always Liked Picasso Anyway