A kilenc éves kisbaba

2015-06-11 | Szirkablog

Szirkával mandulaműtétre készülünk, tegnap kellett bemenni az aneszteziológushoz meg vérvételre. Korán indultunk, kapkodva és teljesen felkészületlenül, se innivaló, se olvasnivaló, se játszanivaló nem volt nálunk. (Meg vizeletminta sem, de azt sikerült helyben pótolni, hála a hosszú várakozási időnek és a folyosón álló szörpös automatának.) Még el is tévedtem a kórházi épületek között, aztán meg ki kellett töltenem egy papírt olyan adatokkal, amiket nem a fejemben hordok.

Szirka nagyon türelmes volt velem, kísérgetett hűségesen az épületek között (és énekelte, hogy “Aki nem lép egyszerre”, és nem sértődött meg, hogy nem éneklek vele) és szépen megvárta, míg mindent kitöltök és megnyugszom annyira, hogy el tudjam olvasni neki a váróban talált könyvet. El is olvastam, de váratlan helyzetek miatt (Beteg az orvos? – kérdezi a fejemben Besenyő Pista bácsi) elég sokat kellett ott üldögélnünk és Szirka még kért mesét. Általában nem szereti a fejből mesélést, de most sikerült úgy kiszíneznem a kismalacot meg a farkasokat, hogy csillogó szemmel, kacarászva hallgatta, teljesen elmerülve a történetben.

Közben a szomszéd ajtóhoz érkezett egy beteget kísérő ápolónő. Néha Szirkára nézve felkiáltott, hogy “Jaj, de édes!” “Milyen aranyos!” meg hasonlókat. Azt gondoltam, az tetszik neki, hogy mennyire beleéli magát Szirka a mesébe, hát visszamosolyogtam rá. Egyszer csak odalépett hozzánk és minden bevezetés, köszönés, elnézést-hogy-zavarok nélkül elkezdte mondani:

– Annyira szeretem őket! Olyan édesek! Annyi szeretet van bennük!

A többes számú névmás azonnal lesodort a térképről, éreztem belőle, hogy itt most két idegen kultúra találkozásáról van szó, de tovább nem jutottam a helyzetelemzésben. Ha netán valaki azt hitte rólam, hogy fesztelenül tudok idegenekkel beszélgetni, akkor ő most képzeljen maga elé egy nagy lábas, kocsonyásodni induló tejbegrízt. Na kb. ennek a talpraesettségével reagáltam. Arcomra fagyott, kínos mosollyal meredtem rá, de szerencsére az ő lelkesedését ez nem törte le.

– Hány éves? – kérdezte tőlem. De nem az én koromat akarta tudni.

Végre volt valami kapaszkodóm, ez már megtörtént sokszor, jön valaki és tőlem kérdez Szirkáról olyanokat, amiket Szirka is meg tudna mondani magáról, ha feltételeznék róla, hogy lehet vele beszélni.

– Hány éves vagy, Szirka? – kezdtem a demonstrációba.

Szirka még valószínűleg nem szállt ki a meséből és feltehetően őt is meglepte a helyzet, mert a cipője orrát nézve azt felelte:

– Én azt nem tudom…

Lőttek a demonstrációnak, de ezt sem fogtam fel rögtön. Hiszen az elmúlt 150 alkalommal, amikor megkérdezték tőle hány éves, sosem tévesztette el.

– Dehogy nem tudod, ne viccelj már! – noszogattam.

Szirka jó gyerek, ha azt akarják, hogy mondjon egy számot, ő mond.
– Hat éves vagyok – mosolygott zavartan.
– Kilenc éves vagy – javítottam ki döbbenten.
– Kilenc éves vagyok – egyezett bele, majd hozzátette:
– Mesélj tovább!
– Előbb meghallgatjuk a nénit – hadartam halkan, mert a “Hat éves vagyok” résztől kezdve a “néni” is folyamatosan beszélt. Előbb lelkendezett egy sort, hogy Szirka hat éves, aztán hogy kilenc, és hogy milyen aranyos, olyan hangsúllyal, ahogy a kisbabákhoz beszélnek, amikor nagyon kedvesek akarnak velük lenni. Aztán elmesélte, hogy volt itt a kórházban valamikor egy Down-szindrómás gyerek, akit nem vittek haza és sokáig ott volt és ő nagyon szerette, és milyen édesek. Őszintén szólva nem tudom, mit mondott még, pedig mondta még akkor is, amikor a betegét már behívták.

Végül befejeztem a mesét és mentek tovább a dolgok, pár óra múlva a laborba is bejutottunk, ahol az asszisztensnő dobott át újra egy másik dimenzióba. Intett, hogy hova üljünk, majd miközben ő is úgy beszélt Szirkával, mint egy lelkes, gyerektelen nagynéni egy aranyos kisbabával, váratlanul hozzám fordult:

– A műtét után vegyél neki ajándékot! – és Szirkára nézve hozzátette:
– Ajándékot fogsz kapni! Tőlem is kapsz ajándékba (itt Szirka felragyogott) matricát (Szirka arcán csalódott grimasz).
Vigasztalásképpen mondott valamit arról, hogy ő csak ezt tudja adni, de én majd kiteszek magamért.

A vérvételhez nekem kellett a Szirka karját tartani, ez abból derült ki, hogy az asszisztensnő rátette a kezem a csuklójára, majd csodálkozó tekintetemet látva hozzátette:
– Fogd meg!

Annyira szürreális volt átélni ezzel a kisbabává változtatott Szirkával az ölemben ezt a hangos, lehengerlő és gügyögő kedvességet (Szirka felé) és az agyamat mindannyiszor teljesen lenullázó, váratlan tegezést és indokolatlan közvetlenséget (felém), hogy nagyon komoly erőfeszítésembe került bármi hasznos tudnivalót megjegyezni abból, amit mondott (hogy fel kell hívni másnap és hogy hogy hívják – a nevének már csak a kezdőbetűjét sikerült bevésni).

A vérvételnél Szirka nem sírt, csak kérte, hogy “óvatosan, óvatosan!”. Ez is óriási szenzáció volt, hogy nem sír. Nem nekem, az asszisztensnőnek.

Próbáltam erőltetni, hogy hiszen nagy lány már, elsőre félresöpörte azzal, hogy “meg ajándékot akar kapni”, aztán addig mondogattam, míg beleegyezett, hogy nagy lány, de azzal a hangsúllyal, amikor a kicsi gyereknek mondják biztatás és dicséretképp, hogy “nagy vagy”, de a gyereken kívül mindenki tudja, hogy ezt nem igazán kell érteni.

Később megkérdeztem Szirkát, hogy értette-e, mit akart tőlünk az ápolónő. Elmagyaráztam, hogy emlékeztette valakire, akit szeretett. Se rajta, se az asszisztensnőn nem érezte, hogy valami nem stimmelt, hogy úgy beszéltek vele, mint egy kisbabával. Ő csak azt látta, hogy kedvesek, és számára nem okozott problémát belesimulni az “aranyos kisbaba” szerepbe. És tényleg, kedvesek voltak. Még a társas normák felrúgásának többségét is indokolja, hogy egy kisbabával (és egy kisbabás anyukával) kapcsolatban ezeket nem szokás olyan komolyan venni. Ők is kedvesek voltak, meg a szemészeten is kedvesek voltak, amikor Szirkának a “nézz-ide-meg-oda” utasításokat automatikusan sípoló gumiállatokkal nyomatékosították, míg Árminnak nem. És ez sem volt baj, bár Szirkát nem érdekelték a gumiállatok és nem nézett oda, és lehet, hogy nem volt igazam, amikor Ármint kezdték vizsgálni és azt gondoltam, hogy ha ugyanilyen egyszerűen mondják meg neki, hogy ide nézzen meg oda, akkor Szirka is jobban odanézett volna. És persze soha nagyobb bajunk ne legyen, mint hogy akár az egészségügyben, akár máshol túlságosan kedvesek velünk.

Igen, az zavar, nagyon is zavar, amikor többes számban kezdenek beszélni róla, mintha ő maga nem is létezne, csak egy arctalan, homogén massza része lenne. Ez a ragyogó kis napsugár, ez a vicces, kreatív, mindig meglepetéseket tartogató, eredeti kislány, aki a szívem közepét melegíti.

És igen, félek, hogy ha így bánnak vele, ha ilyen abszurdan keveset várnak tőle, akkor belesimul ezekbe az elvárásokba és lefelé tekeredik a spirál – fontos dolgokban is.

De ha igazán őszinte vagyok, akkor bevallhatom, hogy sokkal könnyebb azzal foglalkozni, hogy nahát ezek az emberek milyen furcsán viselkednek, és ez nekem milyen kényelmetlen, könnyebb kinevetni magamat, hogy milyen esetlen vagyok és hogy lefagyok, amikor akár meg is mondhattam volna, hogy mi bajom (“Hogy érti azt, hogy aranyosak? Itt csak egy kislány ül. Megtenné, hogy nem beszél róla többes számban?” “Ne haragudjon, nagyon zavar, hogy tegez, nem maradhatnánk a magázódásnál?” “Legyen szíves ne ígérjen a gyerekemnek az én nevemben ajándékot, hadd maradjon meg ez a mi döntésünk.”) ahelyett, hogy ott csak kapkodom a levegőt itt meg jól kibeszélem ezeket az embereket – igen, mindez sokkal könnyebb, mint szembenézni azzal a rettegő aggodalommal, amit a műtét miatt érzek, és amivel ha szembenéznék, cseppet sem érdekelne, hogy egy idegen letegezett vagy kisbabának nézte a 9 éves lányomat, de lehet, hogy nem is tudnék erős maradni, tartani a két kezemben a nem-lesz-semmi-bajt, a gyorsan-elmúlikot, a mindjárt-meggyógyulszt és a meglátod-jobb-lesz utánát.