Abortusz tévedésből

2013-06-02 | Down-szűrés| Pozitív eredmény| Terhességmegszakítás

Amit az alábbiakban olvashatunk, kivételes és tragikus balszerencse, ami jelzi, hogy az életben semmire sincs száz százalékos garancia. Két család életét összekapcsolta  a véletlen – az egyikben az amniocentézis pozitív eredménye után a rutinszerű abortusz következett. Túl későn derült ki, hogy erre nem lett volna szükség.

A történetből változatlan formában közlünk részleteket, így tartalma és szóhasználata a DownBaba szerkesztőségének álláspontjától eltérhet.

– Down-kóros a magzata, el kell venni!

– Jaj, az nem lehet, hiszen Maga mondta, hogy egészséges, az nem létezik, doktor úr!

(…)

– Márpedig ez a gyerek beteg. Na, meg akarja szülni a beteg gyerekét vagy nem?

– De doktor úr – és már nagyon sírt –, hányan vagyunk, akiké nem jó?

– Csak a Magáé – és gondolom, nem akar megszülni egy Downos gyereket.

– De miért pont az enyém?

– Minden beteg ezt kérdezi – de Magának még mindig sokkal jobb, mint a rákosoknak! Na, csak szépen jöjjön be, amikorra írtuk!

– Igen, doktor úr, persze hogy megyek, hiszen Maga tudja – és ömlött a könnye.

Másnap befeküdt a kórházba, hogy a következő napon elvegyék tőle a kisbabáját. Reggel nyolckor vitték föl a szülőszobára. Hárman szültek mellette, amitől megint sírógörcsöt kapott:

– Istenem, ők megszülhetik a babájukat, csak én nem.

Nem is műtőasztalra fektették, hanem szabályos szülőágyra, ettől még rémesebb volt az egész. A szülésznő rákötötte az infúziót, a derekánál a gerincébe beszúrtak egy nagy tűt – abba kapta az érzéstelenítőt, hogy majd csillapítsák a szülési fájdalmakat. A doktor két-háromszor bejött, felnyúlt a méhébe, de nagyon zárt volt a méhszája. Egyik palackot cserélték a másikkal, végül már nyolc üveg infúziót engedtek belé reggel nyolctól este hétig. Aztán az orvos egy hosszú kötőtűszerű eszközzel felszúrt a méhébe, ettől aztán elindult ez a – feltöltéses szülésnek hívott – borzalom. Megszülte az előre eldöntötten halott kisbabát. Hatalmas vértócsában feküdt. A szülésznő odaszaladt, egy papírtörülközővel fölkapta a „gyereket”, és elvitte. Bömbölve szólt utána:

– Kérem, mondja meg, mit szültem!

– Kisfiút – válaszolta a nővér, és vitte tovább, azt se tudni, hová. Magdolnát átvitték a műtőbe, ott az orvos kikaparta. Az egész műtétet végighányta…

Magdolna teljesen tönkrement. Depressziós lett, évek alatt sem tudott kikeveredni belőle. Ilyen állapotban vendéglátózni sem lehet; nem is talált semmi neki megfelelő munkát; munkanélküli lett. Hónapokig járt vissza a Szabolcs utcába – legalább tegyenek valamit, hogy lehessen gyereke. Nem ment. Eljárt aztán a Kaáli Intézetbe: talán ok, de az sem sikerült. Soha nem lehet gyereke. Nem tartotta be a férjének tett ígéretét. Senkinek érzi magát – már soha nem szülhet se neki, se másnak, se fiút, se lányt. Tönkretették. A házasságát is, mert a férje persze elhagyta. Szerette őt, de gyereket akart. Magdolna nem tudott rá haragudni, majdhogynem azt mondta: egyetért vele. Ha őt utálná, nem lenne igaza. Nem is utált senkit, csak nagyon szomorú volt.

Azóta sem tudott megszabadulni a lelkifurdalástól: hagyta megölni a babáját. Megszülettek vele időnek előtte egy Down-kóros gyereket, persze halva. Ahányszor az utcán Downos gyereket látott, majd’ szörnyethalt. Hiszen ezek nem is olyan borzasztóan rémesek. Igen, látszik rajtuk, hogy betegek – de többször hallotta időközben: megtanulnak beszélni, még írni-olvasni is, ahogy hivatalosan fogalmazzák ezt, önálló életvitelre is alkalmasak. És mindenki mondja: nagyon-nagyon kedvesek, szeretni tudók és szeretet-éhesek. Ő pedig engedte, hogy a szemétbe hajítsák az övét. Persze, mégiscsak beteg volt, és akkor úgy gondolta: majd szül helyette minimum két egészségeset. Az meg sem fordult a fejében, hogy többé nem tud szülni…

(…)

– Az én leletemben az állt, hogy Downos a gyerekem, azért kellett elvenni.

– És a leletet megkaptad a magzatvíz-vizsgálatról?

– Nem, azt nem. Később is visszajártam a Gombos doktorhoz; többször kérdeztem, mi van a lelettel, de mindig csak azt válaszolta: minden rendben van.

– És láttál valamilyen iratot arról, hogy a boncolás mit állapított meg: valóban Down-kóros volt-e a gyerek?

– Micsoda? Mit mondasz? Nem, nem láttam… Nekem semmit sem mutattak; nem is mondták, hogy felboncolják a babát, hiszen úgyis halva született… De mit beszélsz? Akkor az enyém nem is volt Down-kóros? Jaj, istenem! Az én babám volt az egészséges, és a Te leletedre vették el tőlem? Nem, ez nem lehet… Ilyen nincs… Ez teljesen lehetetlen… Akkor nem is kellett volna elvenni… Nyugodtan kihordhattam volna és megszülhettem volna, mert nem is volt semmi baja… jézusisten, fölöslegesen csináltatták meg velem a feltöltéses szülést, hogy halva jöjjön a világra az én pici bébim… Megszülethetett volna… Egészséges volt… Semmi baja nem volt… A Te gyereked volt Downos, de ő megkapta az én leletemet, hogy egészséges; és Te megszülted a Downosat, mert az én leletemet kaptad meg az én egészséges gyerekemről… Jézusom, mind a kettőnket tönkre tettek… Megszülhettem volna… Lehetne gyerekem… Már kétéves lenne a fiam… Kétéves lenne a kisfiam… Magdolna sírógörcsöt kapott, zokogott vigasztalhatatlanul…

(…)

Beszerezték Magdolna gyerekének boncolási jegyzőkönyvét. Ebben ez állt:
„Fejlődési rendellenesség nem látható… Ép szöveti szerkezetű placenta és magzati szervek.”

A teljes történet Dr. Kende Péter: “Mik vagytok ti, istenek?” c. könyvében olvasható, az elcserélt negatív leletet megkapó anya történetéből itt találunk részleteket.