Tudnak tőlünk elfogadást tanulni?
2013-08-27 | Barátoknak| Család
“Pár hónapja a gyerekekkel leparkoltam a szupermarketünk mellett. Meleg volt, az ablakokat lehúztuk. A boltból egy nő jött ki, kerekesszékkel. A fiam meglátta, és elkiáltotta magát:
– Miért nem tud járni az a néni?
Megdöbbentem és olyan vehemenciával szidtam meg, hogy könnyekben tört ki.
Később megkérdezte, hogy miért voltam olyan mérges. Elmagyaráztam, hogy nagyon megbánthatta és elszomoríthatta azt a nőt.
– Miért? – kérdezte. – Az olyan nagy baj, hogy nem tud járni?
És ekkor leesett a tantusz. A fiam csak érdekesnek talált valakit, akihez hasonlót még nem látott. Én pedig a nő fogyatékosságát sajnálandó és szégyenletes dologként kezeltem.”
Azokat, akik valamiben feltűnően különböznek tőlünk, nem akarjuk megbántani azzal, hogy csodabogárként megbámuljuk őket, különösen, ha ez a különbözőség valamilyen fogyatékossághoz kapcsolódik. Ha azonban tabuként kezeljük a témát, azzal megint csak rossz üzenetet közvetünk.
Az első és legfontosabb tennivaló, hogy a saját hozzáállásunkat felülvizsgáljuk. Ezt legtöbbször nem tudatosan alakítjuk ki, hanem belenövünk az emberek valóságos sokféleségénél lényegesen szűkebbre szabott normákba: az alapbeállítás az, hogy mindenki egészséges, ép és fiatal. Más alapbeállítás nincs, aki nem egészséges, ép és fiatal, az mindenképpen kevesebb, mint a többiek. A “rossz emberek” ezért kirekesztik és bántják őket, mi, “jó emberek” pedig elviseljük a jelenlétüket, sőt még segíteni is hajlandóak vagyunk nekik, hiszen nyilvánvaló, hogy rászorulnak. És csodálkozunk, ha nem hálásak érte.
Másképp is lehet azonban gondolkodni: a fogyatékosság különböző formái hozzátartoznak az emberi sokszínűséghez. Létezésük természetes, ilyen a világ. Különbözőek vagyunk, különbözőek a képességeink, a gondolkodásunk, a világunk, amit felépítünk. És nem kötelező ebben a világban falat húzni az “ők” és a “mi” közé. Sem lenézéssel, sem emberfelettivé magasztalással.
Ha a mi gondolkodásunkban a fogyatékosság nem egy sajnálatos vagy szégyenletes hiba, nem olyan csapás, ami miatt a hordozója kívül esik az emberi normákon, akkor nem fog nehézséget okozni, hogy a gyerekeinknek is ezt közvetítsük. Viselkedésünkkel és szavainkkal is átadhatjuk nekik a szemléletet, hogy akkor is vállalhatunk másokkal közösséget és osztozhatunk velük az élményeinken, ha másképp néznek ki, másképp közlekednek, másképp viselkednek vagy másképp beszélnek, mint mi.
