Egy apa vallomása
2013-12-16 | Család| Down-szindrómával a világ
Amikor a kislányom megszületett, azt mondtam a feleségemnek, hogy én nem akarom ezt a gyereket. Egy egész évet depresszióban töltöttem, mert mindent elhittem, ami a köztudatban él arról, hogy milyen egy Down-szindrómás gyereket nevelni. Most, két évvel később ő az életem napsugara.
Nem szörnyeteg, nem csúnya, nem hülye és nem teher a családunknak. Egy szép kislány, aki örömöt hoz a mindennapjainkba.
Marley
Amikor Marley megszületett, az apja annyira örült neki, hogy két órán át le sem tette a karjaiból. Amikor azonban a harmadik napon, a kórházból való hazabocsátáskor az orvos azt mondta, hogy a kislány Down-szindrómás lehet, olyan pánikroham tört ki rajta, hogy le kellett vinni az ügyeletre.
A következő egy évet súlyos depresszióban töltötte. Azon törte a fejét, hogy elhagyja-e a családját, vagy örökbe adja a gyerekét és öngyilkos legyen.
Éjszakánként ébren feküdt az ágyban és keresgélt valami okot, amiért érdemes lenne életben maradnia. Minden rosszat elhitt, amit a Down-szindrómáról hallott és úgy fogta fel, hogy ez egy átok a családon. Egyszer azért imádkozott, hogy Isten vegye el az életét és cserébe Marley ne legyen Down-szindrómás, máskor azon töprengett, mi lenne, ha a kislány légzése egy éjjel hirtelen leállna. Végül egy szombat reggel felkelt és azt mondta a feleségének, hogy sétálni megy.
Elindult, de esze ágában sem volt visszatérni. El akarta hagyni a feleségét és a lányát.
De aztán eszébe jutott egy online segítőcsoport, ahova a felesége iratkozott fel és végül két órán át beszélgetett telefonon a családjáról és a lányáról egy másik férfival, akit soha nem látott, de akinek volt egy két éves Down-szindrómás gyereke.
– Magam sem értem, de a két órás beszélgetés végén úgy éreztem, hogy van erőm hazamenni és megbirkózni egy újabb nappal. A következő hat hónapban minden nap csak egy nappal néztem szembe – mondja az apa, aki ez után aktívan tenni kezdett a változásért:
• Először információt gyűjtött a Down-szindrómás gyerekek nevelésével kapcsolatban,
• aztán felhívott minden elérhető családot, ahol Down-szindrómás gyereket neveltek.
• Közben tudatosan törekedett arra, hogy a lányával sokat legyen együtt
– és a kislány kitartó szeretetének nyomása alatt nem maradt más választása, mint hogy viszontszeresse.
Féltem elfogadni a lányomat, mert ez azt jelentette, hogy el kell fogadnom a fogyatékosságát. Valójában azonban egyetlen dolog állt útjába annak, hogy szeressem a lányomat: a saját tudatlanságom. Ahogy legyőztem a saját önző elvárásaimat, lassan elkezdtem meglátni azt a szép kislányt, aki örökre megváltoztatja az életemet.
Igaz, hogy nem mindig könnyű egy Down-szindrómás kislánnyal. De az is igaz, hogy nagyon sok szempontból olyan, mint bármelyik másik gyerek. Marley mosolyog, nevet, játszik, sok fejlődési mérföldkövet elér (jóllehet a saját tempójában és a maga módján), hibázik, és ami a legfontosabb, teljessé teszi a családunkat.
Valahányszor csak látom, feldobja a napomat. Most két éves, és ebben a korban a gyerekek nagyon különbözően fejlődnek. Marley tud járni, úszni, szavakat mondani és kézjellel mutatni, labdát dobni és rúgni, egyszerű utasításokat követni és hisztizni. Azt is tudja, hogyan csavarja az ujja köré a nagyszüleit. De nem tud még szaladni vagy ugrani. Pajzsmirigy gyógyszert szed és van egy kis szívfejlődési rendellenessége.
A Down-szindróma orvosi szemlélete annyira a Down-szindrómával kapcsolatos nehézségeket hangsúlyozza, hogy az emberekben egy irreális félelem alakul ki, holott egyszerűen csak különbségekről van szó. Az igazság az, hogy a lányom miatt mára jobb ember lettem. A lányom miatt, aki Down-szindrómás.
Tetszett a cikk, szeretném, ha az én oldalamon is megjelenne!
