Amikor az “értelmi fogyatékos” csak egy vicces sértés

2017-03-03 | A Down-Szindrómáról| Ténytár

Ha eddig nem értetted, miért nincs rendjén értelmi fogyatékosnak nevezni valakit, akit csak kritizálni akarsz, most elmagyarázza neked valaki, aki érti. Egy Down-szindrómás férfi.

 

Mindennek van (világ)napja, tudjuk, de ma mégsem a világnapok világnapjáról emlékezünk meg. Annak a törekvésnek is szenteltek egy napot, hogy az értelmi fogyatékosokra használt szavakat ne használjuk sértésként, “de csak viccből” sem. Ezen a napon különböző formákban mondják el a közvetlenül és közvetve érintettek, hogy mi a probléma azzal, ha a megvetésüket, elutasításukat azzal fejezik ki az emberek, hogy értelmi fogyatékosnak, szellemi fogyatékosnak, értelmi sérültnek, Down-kórosnak, autistának és hasonlóknak neveznek valakit, aki valójában nem az. Többnyire minél iskolázottabb a beszélő, annál kevésbé vulgáris formát választ – és annál közelebbi kapcsolatot állít fel a megvetett illető és a valódi értelmi fogyatékosok között.

 

Azok, akik szerint a bármilyen kritizált viselkedés (becstelenség, beképzeltség, önzés, érzéketlenség, álnokság, felszínesség, kártékonyság stb.) oka az alacsony IQ, időnként nehezen értik meg ezeket a magyarázatokat, mások még egyszerűen nem találkoztak ezzel és maguktól nem jut eszükbe (nekem se jutott), ezért időről időre tényleg indokolt lehet újra felhozni a témát.

 

Ezúttal azt hallgassuk meg, mit mond erről John Franklin Stephens, aki Down-szindrómásként belülről látja a kérdést. Ez a véleménye arról, amikor az értelmi fogyatékosság viccek forrása és poénja vagy amikor kifejezetten sértő céllal, kritikájuk kifejezéseképpen titulálnak másokat  értelmi fogyatékosnak:

 

kép innen

 

26 éves vagyok és Down-szindrómás. Nagyon szerencsés vagyok. Annak ellenére, hogy értelmi fogyatékossággal születtem, elég jól boldogulok és jó életem van. Közösségben élek és dolgozom. Az volt iskolatársaimat és a munkatársaimat barátaimnak tekintem.

 

Az életem minden nappal jobban hasonlít a tiedre.

 

A Speciális Olimpia Nemzetközi Hírvivője vagyok és az egész országban tartok beszédeket. Egyszer több, mint tíz ezer ember előtt beszéltem a Richmond Kolosszeumban. Tudom, hogy más értelmi fogyatékosok helyett is beszélek, akik nehezen tudnak felszólalni magukért. Nagyon hálás vagyok, hogy mások hangja lehetek.

 

A legnehezebb az értelmi fogyatékosságban a magány. Az információt mindenki másnál lassabban dolgozzuk fel. Még egy átlagos beszélgetés is komoly küzdelem lehet, hogy ne veszítsük el a fonalat. Legtöbbször a szavak és a gondolatok túl gyorsan áramlanak, hogy lépést tartsunk velük, és amikor végre mi is megszólalunk, az teljesen oda nem illő lehet.

 

Felfogjuk, amikor ilyenkor mindenki megáll és ránk néz. Felfogjuk, hogy ránk pillantatok, azt mondjátok, ühüm, és tovább beszélgettek egymással. Nem akartok semmi rosszat, de el sem tudjátok képzelni, milyen magányosnak érezzük magunkat még akkor is, amikor veletek vagyunk.

 

Ezért szeretek Nemzetközi Hírvivő lenni. Napokon át magyarázom az édesapámnak, hogy miről szeretnék beszélni, ő pedig megpróbálja nekem leírni. Aztán újra meg újra átvesszük, míg az nincs leírva, amit mondani akarok. Ezt a levelet is így írtuk.

 

Mi hát a baj azzal, ha az értelmi fogyatékosságot sértésnek használják? Csak azt tudom elmondani, hogy mit jelent nekem és a hozzám hasonlóknak, amikor ezt halljuk. Azt jelenti, hogy kizártok minket. Hogy nem olyanok vagytok, mint mi, és soha nem is akarnátok olyanok lenni. Kívül vagyunk azon a csoporton, akikkel összetartozónak érzitek magatokat. Máshova valók vagyunk.

 

Szeretném, ha tudnátok, hogy fájdalmas dolog kirekesztettnek és magányosnak lenni. A legfélelmetesebb dolog egyedül lenni egy olyan világban, ami sokkal gyorsabban halad, mint én.

 

Nem akarjátok, hogy így érezzem magam. Valójában, ahogy sokszor el is mondtam már, mindig is az idegenek kedvességétől függök, és ez legtöbbször jól működik. Mégis fájdalmas és ijesztő, amikor a buszon én vagyok az egyetlen tanulási nehézséggel élő, és a fiatalok az értelmi fogyatékossággal kezdenek viccelni.

 

Kérlek, képzeld el, hogy te utazol azon a buszon, ahol mindenki más, mint te. Képzeld el, hogy egy olyan kifejezéssel kezdenek viccelődni, ami téged ír le. Fájdalmas és félelmetes.

 

Amikor olyan embert nevezel értelmi fogyatékosnak, akit ostobának és sekélyesnek tartasz, a vicc csak akkor működik, ha az értelmi fogyatékos ostobát és sekélyest jelent. Én nem vagyok ilyen, de valahányszor ezt így használod, arra tanítod a fiatalokat, hogy nincs azzal semmi probléma, ha így gondolnak rám, és kirekesztenek.

 

Ezért számít annyira a hozzám hasonlóknak, hogy kit nevezel értelmi fogyatékosnak.

 

Értem én, hogy a sértés lényege, hogy a hozzám hasonló emberek közé sorolsz valakit. És azt gondolod, hogy a többiek megértik és elfogadják, hogy hozzám hasonlítani valakit sértés.

 

Amikor értelmi fogyatékosnak nevezel valakit, mit akarsz mondani róla?

 

Hogy gyerekkorában olyan emberek zaklatták, mint te, de felülemelkedett ezen és megtalálta a sikeres élethez vezető utat?

 

Hogy mindent nagyon át kell gondolnia, amit mond, miközben a többiek egyik meggondolatlan sértést a másik után vágják egymás fejéhez?

 

Hogy valószínűleg rosszabb egészségügyi ellátást kap, rosszabb lakhatási körülmények között él, kevés a jövedelme, és mégis csodálatos ajándéknak látja az életet?

 

Mert ezek vagyunk, és ennél sokkal-sokkal többek.

 

A társadalomnak meg kell tanulnia, hogy ha valakit az olyanokhoz hasonlítanak, mint én, az megtiszteltetés. Senki nincs, aki nagyobb akadályokat győzne le, mint mi, és mégis ennyire szeretné az életet.

 

Vélemény, hozzászólás?