Szirkával a kórházban
2015-06-27 | Szirkablog
Kora reggel az egész család (vidám Szirka, unatkozó Ármin, aggódó szülők) megjelent a kórházban a fül-orr-gége rendelő előtt az utolsó vizsgálatokra. Míg vártunk, András elolvasta nekik azt a nyuszis könyvet, amit egy héttel korábban én olvastam Szirkának. Az utolsó mondatot lehagyta (evésről volt benne szó és Szirka nem ehetett), de Szirka emlékezett rá, hogy az egyszer hallott, hosszú mesének mi a vége, és kérte, hogy azt is mondja még, amikor hazaszaladtak megkóstolni, mit főzött a nagymama.
Aztán az asszisztensnő nekiajándékozta a váróban kitett játékok közül, amit kiválasztott magának.
Szirka rögtön tudta a nevét is, ez Mukla Muki.
És a hasán van a mikró, amiben az ebédjét készíti. Tiszta sor.
A műtétre nem kellett sokat várni, szerintem ő volt az első. Alighogy lepakoltunk a kórteremben (3 ágyas szoba), már szaladtunk is a műtőhöz. Kb. 3/4 óra múlva kiszóltak értem, hogy jöjjek az előtérben fekvő Szirkához. Látszólag ébren volt, de igazából csak félig, és azt hajtogatta, hogy “Nem is fájt. Nem is fájt.” Később kiegészítette, hogy “Nem is fájt a szuri.” Mindenki kijött és megdicsérte, hogy milyen ügyes és stramm. Amikor lefolyt az infúzió, a kórteremben lábadozott tovább.
Itt volt először panasza:
– Tönkrement a frizurám!
Bágyadtka volt, hőemelkedése és hányingere is volt, nem tudott aludni a zajban, pedig ragadt le a szeme, de ha megkérdezte valaki, hogy jól van-e, azt felelte:
– Egy kicsit igen.
Igazából csak akkor derült ki, hogy milyen nehezet visel ilyen jól, amikor a kórterem másik két kis lakója is visszatért a műtőből, és ők nem viselték olyan jól, pedig nekik csak az orrmandulájukat vették ki, Szirkának meg az összeset.
Délután elkezdett teázgatni, ezt keservesen ki is hányta. Gyógyszer után rendeztük a frizurát és iszogatott tovább a kórházi teából. Egy-egy pici kortyot bírt, de azt többször is hunyorítva megdicsérte:
– Ez fenséges!
És miután frissen műtve, két hányás és minden megpróbáltatás után beszéltünk anyukámmal, a telefont letéve ez csordult ki belőle:
– Ó, milyen boldog nap!
Még arra is maradt energiája, hogy a magát agyonaggódó anyját támogassa:
– Olyan aranyos vagy, mint egy kis angyal! – mondta nekem, és tudhattam, hogy akkor ez így is van.
Egyetlen dolog keserítette el, de az nagyon mélyen: a többiek kaptak vacsorát, ő meg nem. Bírta a fájdalmat, a hányást, a lázat, rossz közérzetet, de hogy a másik két gyerek kapott krumplipürét, neki meg nem adtak semmit, az elviselhetetlennek tűnt, keserves sírásra fakadt.
Egyébként mindent ezzel a bizakodó, jótlátó szemmel nézett, még az ottalvást is úgy várta, mint egy jó bulit, “pazsomapartit.”
Pedig az alvás nem volt könnyű. Az egyik szobatársnak volt egy laptopja, amin egész nap felváltva néztek “mesét”, pontosabban ezeket a gyerekeknek készült akciófilmeket. Azon egy kicsit elgondolkoztam, nézve, ahogy Szirka félálomban vergődik, de nem tud elaludni a csin-bumm-áááá-naganaga-puff hangok között, hogy jó, a laptop viszonylag új dolog, de mondjuk rádiója már évtizedekkel ezelőtt is volt az embereknek és meg tudták oldani, hogy mondjuk egy kórházban ne mindenkinek kelljen hallgatnia. És ezen addig csodálkoztam, hogy végig nem jutott eszembe, hogy nálam van fejhallgató (hoztam a laptophoz, ugye) és azt odaadhatnám nekik. Este lett, mire végre összeadták a majmok a fejemben a két banánt, felajánlottam a fejhallgatót a “mese”-nézéshez, és bumm, Szirka azonmód el is aludt.
Másnap reggel újra kezdődött a csodálatos kórházi kaland, rögtön egy fantasztikus lakomával:
– Vajas kenyér! A kedvencem!
Az előző napi éhkopp után már nagyon éhes volt, egész nap random fel-felbukkantak az ilyen ötletek:
– Vacsorázhatnánk tejbegízet.
Különben is csupa remek dolog történt, sokat olvastunk, néhány nézős mese is akadt, jöttek nénik színezőkkel, új szobatárs-játszótárs, és lehetett a számítógéppel rajzolni. Ehhez persze meg kellett tanulni kezelni a laptop tapipadját (eddig csak egérrel használta). Ezeket színezte:
Itthon még egy bő hétig csak fájdalomcsillapítóval működött, lassan javulgatott, étvágya is alig volt. Az egyik oldalról kiköhögte a leesett, varas részt. Szerettem volna utána hallani a hangját vagy látni, hogy nem fáj-e neki.
– Mondjál nekem valamit! – kértem.
– Szép vagy!
Azóta már voltunk kontrollon is, mindent rendben találtak (és még ott is dicsérték, hogy ő volt a legügyesebb). Már harmadik napja nem kér fájdalomcsillapítót, de van még, amit nem tud megenni. Sokszor rekedtes, ilyenkor én kérem, hogy köhögjön. Kicsit megváltozott a hangja is, mióta leesett a seb. Én nagyon szerettem a régi kis hangját, de visszagondolva, hogy hányszor nem értettük a bezárult torka miatt, az érthetőbb beszédért nem bánom (annyira) a cserét.
Most már kezdem úgy érezni, hogy túl vagyunk rajta, és jól vagyunk túl rajta. Kap levegőt az orrán, szerintem jobban is alszik. Lassan a reggeli keserves felkelések is normalizálódni látszanak, rendes, tevékeny napjaink vannak.
És amikor az ebédet szedem, már megint a régi, sziporka-Szirkám nyújtja a tányérját:
– Én módfelett szeretem a halat!
Elképedve mosolygunk a szókincsen, de visszakérdezek:
– Mit jelent az, hogy módfelett?
– Hogy nagyon ízlik!
Hát így tud Szirka mesévé varázsolni egy mandulaműtétet.
