Pilis, Léna, kémhatás
2017-11-01 | Szirkablog
Matekból könnyű feladat jön, Szirka megörül:
– Háromnak kell lenni, sima ügy!
Hosszú betegségben vagyunk, Szirkának végre kezd megjönni a kedve:
– Rajzolok – jelenti be.
– Jó ötlet, örülök – felelem.
– Meg írok is egy kicsit.
– Tényleg? Nem kell segítség?
– Nem, afféle Szirkás írás.
Szirka mutatja nekem a rejtvényes újságját, minden rejtvény megfejtése után le kell kaparni egy képet:
– A hetedik rejtvény után a hetedik képet kell lesatírozni – és ahogy elfordul, még hozzáteszi a narrációt:
– Magyaráztam türelmesen.
Ármin rakosgatja a gyöngyöket, egyszer csak megjegyzi:
– Hupikék az anyád tokja!
(Amin én annyira röhögök, hogy megijesztem vele szegényt, azt hiszi, sírok.)
Én ülök, Ármin állva bújik hozzám, megállapítja, hogy így egy fejjel magasabb. Felvilágosítom, hogy hamarosan ez egymás mellé állva is így lesz, de én most örülök, hogy még gyerek.
– Én is szeretek gyerek lenni.
– Tényleg? – örülök meg a válasznak. Olyan illúziót ad, mintha én csinálnék jól valamit.
– Igen, mert sok időm van.
Illúzió megerősítve.
Táncolok, már rég nem volt ilyen. Ármin belép, kicsit csodálkozva megáll, majd elismerően azt mondja:
– Jól gyűröd!
Jézus Krisztus szupersztárt hallgatok, a gyerekek táncolnak.
– Ezek a számok kiválóan alkalmasak a hangtalan lelki csatára – jegyzi meg Ármin és az ajtó/ablak tükrében nézi magát, ahogy tátog és szélesen gesztikulál.
Valamihez tejport vettem, nem láttak még ilyet a gyerekek, Szirka megkérdezi:
– Mi ez?
– Tejpor.
– Tejfolt?!
– Tejpor.
– Csodálkozom.
És tényleg.
Shaun a bárányt szoktunk néha nézni. Már huszonvalahány részt láttunk, némelyiket kétszer is. Szirka olyan ügyesen összerakja az események mintázatát, hogy én is rácsodálkozom:
– Izgalmas – mondja fészkelődve. – Izgalmas, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba.
Kirándulunk. Napos hétvége, Visegrád közelében. Nem a megszokott mátrai csendes magány, szó szerint tömeg van az erdőben. A szűk ösvényeken nem győzzük kerülgetni egymást, utat adni egymásnak. Szirka egyfolytában csilingel:
– Köszönöm szépen a kedvességet! Jó napot kívánok!
Ilyen sok mosolygós turistát még nem láttam.
Időnként (lehet, hogy többször, mint gondoltam), a gyerekeket bölcsességekre okítva (lehet mosolyogni nyugodtan), beleszövöm a magyarázatba, hogy “van egy mondás.” A másik előzmény, hogy tízórai vagy uzsonna mellé-után időnként felolvasok a gyerekeknek, amikor én már befejeztem a falatozást. Ezt annyira szeretik, hogy sokszor direkt lassan nyammognak, hogy a meséhez is maradjon evés. Éppen egy ilyen tízórainak nézünk elébe, leteszem magam elé is a tányért valami megjegyzéssel, hogy az anyukák sem csak napsugárral táplálkoznak, amikor Szirka elgondolkozik és komoly arccal azt mondja:
– Van egy mondás.
Ránézek, hogy vajon mire gondolhat, folytatja:
– Előbb olvass, aztán egyél!
Lénát etetem, Szirka nézi.
– Ha szeretnéd, most odaadom a gépemet – ajánlom neki a laptopot.
– Érdekel a Léna. Annyira édi. Annyira elragadó. Szeretem a kisbabákat.
És persze ott marad nézni, és figyel, hogy ő is tudjon jól gondoskodni, és tud is.
Szirka különösen friss a reggelinél, vidáman beszélgetünk. Egyszer eszébe jut, hogy tejet kér, nem találja a hűtőben. A pulton maradt, mondom is neki, hogy elteheti, ha öntött magának. Teleönti a csészéjét, de mielőtt elrakná, mosolyogva körbekínálja, és örül, hogy András is kér belőle. Türelmesen megvárja, míg önt magának, aztán diadallal felemeli a dobozt és széles mosollyal azt mondja:
– Íme a gyermekkorom emlékei!
(Azt is hozzá teszi, hogy ki írta és rajzolta, amiből kiderül, hogy ez most egy könyv címe, amiben szerepelünk.)
A keddi kísérletek most a savak és lúgok körül folytak.
A legizgalmasabb mégis a lakmuszpapír és a mindenbe bemártogatás.