Nyaralás a tengernél, három krónikással
2017-07-31 | Szirkablog
Úgy kezdődik, hogy sem én, sem a gyerekek soha nem nyaraltunk még tengernél, a gyerekek eddig nem is látták. Sőt, külföldön sem voltunk velük még soha, ha leszámítjuk, hogy a Börzsönybe vezető út átkanyarodik kicsit Szlovákiába. Ki sem számolom, hogy én mikor voltam külföldön utoljára, mert akkor nagyon öreg leszek.
És hogy persze vágytak rá nagyon, Szirkának az egyik évekótai örök kívánsága, hogy elmenjünk a tengerhöz (a sátorban alvás, a lakatlan sziget Apával és a működő űrhajó építése mellett). Hozzájárult ehhez kultikus nagy kedvencünk, természetkíváncsiságbeli rokonlelkünk, Gerald Durrell és az ő korfui krónikái, miatta otthon is úgy indul Ármin játszani az udvarra, hogy szőlőt tesz a zsebébe. Barátainknak köszönhetően most lehetőségünk nyílt egy kis előszezoni tengerezésre egy horvát sziget kis falucskájában. Szirka kb. tavaly ősztől számolta a napokat, és nem is volt idegesítő, mert a többiek is.
Ilyen hosszút még nem utaztunk sosem. Szerencsére hangoskönyvben, mesejátékban nem volt hiány, csak a Momo maga 7 óra, pont erre az útra találták ki. A határ előtt még megálltunk egy benzinkútnál, kiszálltunk pár percre rekreálni. András ideadta a kocsikulcsot nekem, ezt azért jegyzem fel, hogy máskor ilyet ne csináljon. Merthogy én megláttam egy rigót (ritkán látunk ilyen énekest, nálunk feketék laknak), aki egyáltalán nem látszott félni tőlünk,
sőt, mintha kifejezetten akart volna valamit.
(Talán figyelmeztetni.)
Gyorsan benyúltam a kocsiba a fényképezőért, a kulcsot bedobtam az ülésre. Na most vagy a szél, vagy én nagyon gyengéden, de valamelyikünk behajtotta az ajtót úgy, hogy csak egy pár milliméteres rés maradt. Kinyitni nem lehetett már, csak úgy rosszul volt becsukva. Szerencsére a kocsiban senki sem ült már, úgyhogy belülről sem tudtuk kinyitni. A következő másfél órában két helyről két különböző drótot sikerült összekuncsorognunk, azokból szerszámot eszkábálnunk,
belül a kilincsre akasztanunk, és cibálnunk tiszta erőből, míg a drót el nem szakadt (jó hír biztonsági szempontból),
aztán a közeli erdőből faágakat hozni,
egyik feszíti az ajtót, másik dugja a botot módszerrel az ülésre pont jól ledobott (tudjuk, ki dobta ilyen ügyesen!) kulcson megnyomni a gombot.
Életem legszebb, legédesebb hangú pittye volt.
Az ijedségre még egy fagyit elnyaltunk, aztán megerősödve az élményben, hogy ajándék ez az út, nekivágtunk Meseorsz Horvátországnak.
Annyira szép volt a táj egész végestelen végig, hogy már maga ez felüdítő volt, mondjuk pár órát aludtam is közben, de biztos vagyok benne, hogy alvás közben is legalább olyan szép volt. El voltunk képedve a hosszú alagutaktól, a másfélehegyektől, a hegyeknek külön a sokaságától,
hogy egybefolynak a felhőkkel,
a minden újdonságától, olyan voltunk, mint egy gyerek. A komphoz pont rosszkor érkeztünk, de mivel ez
egybeesett az ááá, itt a tenger! látvánnyal,
kibírtuk a majdnem másfél óra tűző napot is a betonon. Néhány komponálós poén után legördültünk a kocsival a szigeten és ahogy a meleg szél egyik fűszeres-gyantás illatot simította az arcunkba a másik után, rögtön tudtuk, hogy ez igazából Durrell gyerekkorának Korfuja, csak nem kalimérával köszönnek.
A háznál a kardos- és egyéb lepkéket, szekrénnyi levendulabokrokat és rozmaringsövényeket bámulva gyorsan lerakjuk a csomagokat. Míg kicsit kipakolunk, a gyerekek az udvart fedezik fel.
Ármin csak azért bejön, hogy elmondja:
– Anya, itt minden olyan különleges!
Behajtunk a faluba, pálmafákra csodálkoznak.
(Szirka)
Mutatom nekik a hatalmas virágfákat, hogy ezek leanderek.
– Majdnem, mint az ősemberek! – örül meg Szirka és nekem le sem esik, míg Ármin meg nem mondja, hogy a neander-völgyiekre gondol.
Este lesz, mire a partra érünk, de az nem lehet, hogy a gyerekek ne mártózzanak meg azonnal.
(Ármin)
Náluk nem a hőmérséklet dönti el, hogy csobbanjanak-e, hanem a halmazállapot.
A víz hideg, minden szokatlan, a búvárszemüvegben is gyakorlatlanok még, de semmi nem számít. Nem több az egész lubickolás 15 percnél, mégis azt hallom hazafelé a hátsó ülésről, hogy Ármin a döbbenetig megilletődve mondja:
– Ezt az élményt sosem fogom elfelejteni! Vagy majd 200 év múlva.
Szirka meg egyetért.
Másnap reggeltől három napig Ármin a víz felszínén lebegett a búvárszemüveggel-pipával.
Szirka meg kagylókat, hínárokat és kavicsokat rakosgatott.
(Szirka)
Szirka a csúszdán, előtérben Ármin búvárkodik.
Szirka vitorlás hajóval játszik, háttérben Ármin búvárkodik.
(Ármin)
Délben a hőség elől behúzódtunk a házba, a piacon vett finomságokból lakmároztunk, a Végtelen történetet olvastuk (vég nélkül), pihentünk (ebben én voltam a leglelkesebb).
A pihenést a terasz melletti, termő eperfa támogatta.
Meg a helybe jövő természet.
(Ármin)
Első (teljes) nap legurultunk rollerrel a faluba, majd csobbanás és kis vásárlás után vissza kívántunk térni, de kiderült, hogy még ezen a csodás helyen sem minden utca vezet oda, ahova menni szeretnénk, hiába fordulunk a kabócánál balra. Egy keserves-köves útra tévedve egy darabig még küzdünk a rollerek cibálásával, de végül is megállunk valami fenyőféleség alatt, és a friss kenyérből, nem-értjük-mitől-olyan-finom tejből és bicsakkal kanyarított sajtból szépen beebédelünk. Fölöttünk egy kabóca recseg: amikor hosszabb csend után megszólal, olyan lassan kurblizza fel magát, mintha kézzel hajtós rádió lenne, szinte hallom, hogy “suth rádió, Budapest.” Körben a fehér sziklákon kapaszkodó és a napon, mint egy aromalámpában illatukat ontó növények, alattunk a valószínűtlenül kék tengert hasítják a hajók, a fehér hullámcsordák összeverődve úsznak a part felé. Nyilvánvaló, hogy amit eltévedésnek hittünk, az tulajdonképpen egy meglepetés kirándulás, amit ajándékba kaptunk.
Az élménytől felfrissülve valami térképet csiholunk a telefonból (itt nem divat az internet), annak a segítségével a főútig visszajutunk, de hogy onnan jobbra vagy balra, azt már nem tudjuk. A barátnőm, aki a szállást szervezte és a helyet jól ismeri, jó érzékkel pont ekkor hív fel és pont ez az első kérdése:
– Na mi van, hol vagytok?
Először csak nevetek, aztán kinyögöm:
– Hát ez az, amit ebben a pillanatban mi is nagyon szeretnénk tudni!
A tereptárgyakból aztán hamar rájön, hol vagyunk, és kiderül, hogy már csak pár perc a házunk.
Mondom, hogy csudahely.
Annyira csuda, hogy ugyanezen a napon mégegyszer sikerült eltévedni: a másik strandról hazafelé a házunkhoz olyan közel fordultunk ki, hogy elsuhantunk mellette.
A “gyalogos strandról” hazafelé
Az ifjú Durrell, természetes környezetében
(Ármin)
Az első három felfedezős nap után jött meg másik három család, akivel össze voltunk szerveződve, részemről a dokumentálás innentől háttérbe szorult, de a gyerekek naplója szerint ekkor kezdődött a java.
Ettől kezdve Szirka is úszott, bár legtöbbször kedvenc úszásnemében. (Amikor büszkén soroltam év végén, hogy mind a négy úszásnemet tudja már, megtanulta a gyorsúszást, hátúszást, mellúszást, pillangóúszást, feltartott mutatóujjal hozzátette, hogy “Meg a kutyaúszást!”)
Baráti példára merészkedték a mély vízbe ugrálást is.
Ármin elő bátor ugrása után Szirka nagy lelkendezést csap:
– Nagyon ügyes vagy, Ármin, bámullak!
Amikor aztán ő is beugrik, én mondom neki.
– Nagyon ügyes vagy Szirka, bámullak!
– Nem kell engem bámulni, nem vagyok én szobor!
(Szirka)
(Szirka)
Jó volt látni, ahogy bandáztak, egyik büszkeségem az volt, hogy a kisebbekkel milyen kedvesek. Itt éppen az egyikükkel kuckót építettek és beültek mesét olvasni neki:
Ez már láthatóan azután volt, amikor egy önálló, bandázós kis kirándulásukon Szirka átsétált egy tüskebokron.
Időnként azokra az ismerőseimre gondoltam, akiknek nyár=tengerpart, köztük azokra, akiknek csak azt kell eldönteniük, hogy mikor melyik tengerpartra menjenek, és gondoltam azokra is, akik még nem látták a tengert, köztük azokra, akik soha nem is fogják. És úgy éreztem, nekünk mennyire pont jó így, ahogy: mivel nem járunk a tengerhez, nem szoktuk meg, nem lett rutin, de mivel egyszer mégis eljutottunk, most olyan, mint egy valóra vált csodavilág.
Hátha valóra válik még máskor is.
