Mimózáék a Maszat-hegyen

2017-04-03 | Szirkablog

“Hát ahogy ott éppen pákászok a parton,

Bőg valami gyermek, egyszerre csak hallom.”

Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen

 

 

Szirkának a bőrérzékelésében van valami furcsa, lassabban reagál vagy nem is érzi, ami a bőrével történik. Ez nyilván azért probléma, mert nem tud úgy vigyázni magára: a fájdalomra nem reagál azonnal és jobban megsérül. Legutóbb pl. gyertyát gyújtott és annyira későn fújta el a gyufalángot, hogy hólyagot égetett az ujjára. Azt gondolom, ugyanezért van az is, hogy nem érzi, ha folyik az orra vagy ha összekente magát. De legalább tudja, hogy ezen én csodálkozni szoktam:

 

– Valami van az arcodon, nem érzed?
Furcsamód nem.

 

 

Más dolgokban meg túlontúl is érzékeny: konfliktusból, haragból, agresszióból, veszekedésből a legkisebb is sok, még az elképzelt változat is megterheli. Hangerőből is keveset tűr. A házbeli kutyát például nagyon szerette (elköltöztek), úgy sétálgattak, játszottak együtt az udvaron, mint a legjobb barátok, de rémálmai voltak az ugatásától.

 

 

Ezek fontos szempontok akkor is, amikor szórakozást választunk, mert még azzal is nehezen barátkozik, hogy az irodalmi műveknek a konfliktus a falat kenyere.  (Igazából egyetlen indokot fogad el arra, ha valaki nem viselkedik kedvesen: ha “még kicsi.”) Nem egy mesejáték hallgatásának vetett véget a “Veszekednek!!!” (Ez nálunk olyan, mint a birkózóknál a három koppantás a másik hátán: azt jelenti, azonnal hagyd abba.) Mézga Gézáék kalandjait addig tudtuk nézni, míg Aladárnak el nem kellett hajolni egy tasli elől és Gézát akaratátviteli kudarca után meg nem kergették.

 

Gyerekkoncerteket a leghátsó sorból, kevés ideig tudtunk hallgatni és még akkor is az volt belőle a maradandó élmény, hogy milyen hangos volt. Iskolával látogatott koncert és színielőadás korábban felemás nyomokat hagyott benne, izgalmas is volt, de borzalmas is meg bénítóan félelmetes is. Így aztán éveken át olvastuk, hallgattuk hangos könyvben és hallgattuk zenésen a “Túl a Maszat-hegyen”-t, mire el mertünk menni a színházba, hogy élő erejében megnézzük.

 

Kibontott zárójelben ide kell jegyeznem, hogy khm… hát ezzel a túlérzékenységgel Szirka nincs egyedül a családban. Mert, hát… az igazság az, hogy pl. a Maszathegy zenés változatában miattam nem lehet meghallgatni, ahogy erőszakkal megmosdatják a kislányt, képtelen vagyok tétlenül elviselni a sikoltozását. És mi tagadás, nagyon régóta nem nézek már és nem olvasok “rendes” filmet meg “rendes” könyvet, mert annyira kikészülök tőlük, hogy inkább maradok műveletlen. Minél öregebb vagyok, annál inkább.

 

Persze gázos könyvekbe azért belefutok a gyerekek kapcsán, a Ronja a rabló lányán annyit bőgtem, hogy azt hittem, nem tudom elolvasni, pedig van trükköm is, hogy a betűkre figyelek, a szavak formájára, a központozásra meg ilyenekre, de Lindgren ért hozzá, hogy egy-egy nyelvi fordulattal észrevétlenül visszahúzzon és megint beleéljem magam, hogy meghalt a kiscsikó, na tessék. Még az is előfordul, hogy bizonyos részek kimaradnak (a Nils Holgersonban amikor a robbanásnál megsérül és meghal az a nagyon szegény és nagyon jó kisfiú, na azt nem) vagy átadom Andrásnak, hogy akkor ő fejezze be légy szíves. Persze vannak mesék, amikbe eleve bele sem kezdek, a Harmadik szivárvány, a Hétfejű tündér, szerintem emberfia nem tudja ezeket elolvasni taknyanyála nélkül – nekem elég rágondolni és kész vagyok.

 

Szóval ezekkel az adottságokkal mentünk színházba.

 

És kb. a várhatónak megfelelően viselkedtünk.

 

Egyrészt élveztük az egészet, az ismerős rímeket, az ismerős történetet egy friss, csillogó szállal átszőve, a kreatív megoldásokat, a látványruhában pompázó szöveget. Nyugodtan mondhatom, hogy mindnyájan odáig voltunk. És persze ki is borultunk.

 

Én jártam ugye jobban, a felnőtt-előny miatt: a szünetben pityeregve könnyedén találtam megfelelő sértődést, amire ráfoghattam, a sötétben meg könnyű volt a dolgom. Szirka viszont csak gyűjtötte a feszkót és a végén hangos bömbölésben tört ki, maga sem tudta, hogy miért, vagy hogy hogy lehetne ezt abbahagyni. Mivel eddigre szörnyen éhesek is voltunk (előttünk fogyott el a perec a büfében és színházba mégsem akartam ételhordóval menni), leginkább pánikszerű menekülésnek mondható, ahogy otthagytuk a színházat – még az utcán is ordító Szirkával.

 

Miután jóllaktunk és kicsit megnyugodtunk, elő tudtak jönni az örülős élmények is és elindult az s. k. Maszatolás, a Nagyonvíg színház előadásában.

 

Muhi Andris levelet kap…

 

és felvonja a vitorláját.

 

A ragacs-tengeren találkozik a náthás angol költővel (figyeljünk fel a bravúros szerepcserére!).

 

Aki persze bittehet.

 

 

A bús, piros vödör dalban mondja el.

 

 

A rémítő kalózok (saját hajtogatású drótkampókézzel).

 

 

Ármin rajzán ugyanők.

 

 

Profi előadáshoz profi öltöző

 

 

Barbár takarítók

 

 

Pár napig lényegében szünet nélkül ez ment, aztán lassan elhalkult. És bár senki nem mondja, hogy “Anyaaaa, menjünk színhááázbaaaa!”, azért összességében mégis csodás élmény maradt.

 

 

 

 
 

|

Vélemény, hozzászólás?