Kisbabáknak; összefutott
2017-02-17 | Szirkablog
Kocsiban általában mesehallgatás van, egy feltétellel: előtte senkivel nem kell veszekedni, hogy készüljön, öltözzön. Mivel közülünk pont az ragaszkodik legjobban a mesehallgatáshoz, aki a leginkább hajlamos az utolsó pillanatban is heverészni és mindenre nemmel felelni, ez így nagyon jól beválik. Az én dolgom annyi, hogy időnként új hangoskönyveket és rádiójátékokat kutassak fel. Nem árulom el előre mindig, hogy mit találtam, így meglepetés az is, hogy Szirka egyik kedvenc hangoskönyvéből, az Emil és a detektívekből megszereztem egy rádiójátékot.
– Tyűha! – mondja Szirka boldogan, amikor elindítom. – Eljácják!
Később mondom neki, hogy úgy veszem észre, Erich Kästner az egyik kedvenc írója (miközben annak is örülök, hogy egyáltalán van neki ilyenje, hogy kedvenc író.)
– Nagyon szereted a Két Lottit is, a Május 35-öt is meg az Emilt is. Úgy látom, Erich Kästner az egyik kedvenc íród.
– Nana! Meg Berg Judit is! – tesz helyre gyorsan.
A Pozsonyi utcába régóta járunk, de a Pozsonyi Pagony felé még nem mentünk egyszer sem. Ahogy a gyerekek meglátják a kirakatot, valóságos extázisba esnek.
– Anya, nézd, Boribon! Titi! Maszat! Matyi és Sári! Aprótörpe indiánok! Kicsinéni meg Kicsibácsi! Oti! Bogyó és Babóca! Panka és Csiribí! Tökmagok! Kisdínók! A kuflik! Ezt a részt nem is ismerjük! Ott van Kipp-kopp! Hóc-hóc! Rumini! – és olyan hangosan visítoznak az esti kirakat előtt, hogy a könyvesboltból többször is kinéznek rájuk, mosolyogva. Persze én is vigyorgok, faltól falig. Aztán jut csak eszembe, hogy nem is kérték, hogy menjünk be vagy vegyünk valamit, nem hiányzott nekik semmi, csak örültek felhőtlenül, mint amikor az ember a rég nem látott legjobb barátaival váratlanul összefut.
A gyerekeknek magyarázom, hogy kell országvárost játszani.
– Mi van, ha valakit az x-nél állítanak meg az ábécében, akkor x-szel írnak szavakat? – kérdezi Ármin.
– Azt is lehet, de nagyon kevés ilyen szót találnának, ezért ezeket a ritka betűket, hogy x, y, q akár bele se mondják az ábécébe.
– Pedig a q-val jó a Kun Ági! – vágja rá Szirka.
– Finoman vedd le a szemüveged, két kézzel – kérem Ármint, mert hirtelenkedés miatt már agyon van forrasztva a szemüvege.
– Olyan finoman vettem le, hogy összefutott a nyál a számban!
– Szirka, most angolul beszélek “o”-val – mondja Ármin. – Fos!
Több automata program is elindul párhuzamosan az agyamban, többek között a “csúnyaszó” meg a “most megint valami lehetetlen feladattal vizsgáztatja?”, a kérdést magát még el sem kezdem megérteni, Szirka máris rávágja:
– Fish?
És nekem már csak arra marad időm, hogy eltátsam a számat.
Kínával kapcsolatos tanulmányaink váratlan zárásaként a könyvtárban P. Szabó József előadását hallgattuk meg Kínáról. Nagyon sok mindent meg lehetett tudni, P. Szabó József pl. megtudta, hogy mi is megünnepeltük a kínai új évet, hogy én kakas vagyok, Ármin meg András bivaly, hogy Ármin angolul tanul és hogy What’s the weather like. (Azt azért még a saját kedvemért hozzáörökítem, hogy amikor az előadó azt kezdte ecsetelni, hogy a kakas milyen jó jegy, intelligens meg elegáns, Árminból már az intelligens után olyan őszinte büszkeséggel fakadt ki, hogy “Anya kakas!” hogy szinte könnyek szöktek a szemembe. De a jelek szerint a meglepően csekély számú közönség és maga P. Szabó sem haragudott meg a kis közbekiabálóra.)
A kínai projekt megtölthetne több bejegyzést is, de már csak két-két lapot mutatok a könyvükből:
Ármin választékosságáról külön blogot lehetne vezetni, nyelvileg is olyan ínyenc, mint az ételek terén. Egy-egy tulajdonképpen vagy tudniillik bármikor elcsattan, ha indokolt, és amikor egy ismeretlen emberről beszél, az nála nem “egy ember” vagy “egy fickó/pacák/pasas” stb., hanem egy úr.
Ármin olyan a vízben, mint akit tömény boldogságba merítettek be. Van, hogy földöntúli örömét prózában már ki sem tudja fejezni, csak énekelve, máskor édes vízi mogyorónak szólítgat mindenkit, aztán kiabál a vízből, hogy “Ujjé, a ligetben nagyszerű!” (Amikor átnéztem velük ezeket a képeket, hogy mehetnek-e a blogba, ennél elmosolyodott: “Ez jó, ez felvidít!”)
Szirka gépen matekozik, nem tudjuk előre, milyen feladatok lesznek, mindig csak akkor derül ki, ha megnyitja a következő pályát. Váratlanul (hogy másképp, hát most mondom) egy olyan jön, ahol meg kell mondani, hány kis négyzetet lát. 2×4, 3×2, ilyesmi elrendezésekben vannak a négyzetek, de mivel szorzást még semennyire nem tanult, megszámolgatja hát egyenként. Hamarosan azonban olyan sok lesz a négyzet, hogy belezavarodik (nem tűrjük a monotóniát, ugye).
– Számold meg, hogy hány van egy sorban – próbálok segíteni neki.
– 1, 2, 3, 4, 5!
– És hány ilyen ötös sorunk van?
– 3.
– Akkor próbáljunk meg összeadni három ötöst.
– Azt tudom, hogy mennyi! – mosolyog.
– Mennyi?
– 15!
Visszajelzés: Gyerekhétvége, Brazil projekt, kalandpark - Down-szindrómával kapcsolatos hírek, információk, tények