Kilenc év a klubban
2015-05-07 | Szirkablog
Kilenc évvel ezelőtt azt mondta András, hogy nézd csak, nem kell mindenkinek levelet írnod, ha ide felteszed, itt el tudják olvasni, hogy mi van Szirkával. És megmutatta ezt:
Költözés után voltunk, a barátaink és a rokonaink mind máshol laktak és hirtelen született egy Down-szindrómás kislányunk. Mindenki tudni akarta, hogy mi van velünk és mindenki tudni akarta, hogy mi lesz Szirkával.
Na, ezt mi is szerettük volna tudni.
De csak azt tudtuk, hogy – az ép ész határaitól nem túl messzire szaladva – mindent meg akarunk próbálni, hogy a lehető leglejtősebb legyen a pálya, amin végiggurul.
Részben azért, mert a “nem fog tudni semmit” volt a mérce, de mindenkit meglepett, milyen gyorsan gurul. És elég hamar megmutatta, hogy ő nem egy kis alapanyag, amit – ha elég ügyesek vagyunk – hosszú évek alatt megfelelő formára tudunk gyúrni, hanem egy már teljesen kész, 100%-os kisbaba. Néha úgy tűnt, hogy még több is.
Kb. 1 éves kora óta folyamatosan mondogatom, hogy ha valaki megmutatta volna videón, hogy ilyen lesz (1 évesen, 2 évesen és így tovább), nem aggódtam volna annyira az első időkben. Pedig lehet, hogy ha az első hetekben látom, hogy 9 évesen hogy keresi elő az orvosi készletéből a “fontosz készülékeket”,
vagy a szülinapi matricás albumot kinyitva azt mondja, hogy “káplázatosz!”
vagy amikor felszisszenek, hogy milyen hosszú kocsisor van előttünk azt mondja, hogy “Cúcfolgalom van. Olvasztam a úszágban.” akkor nem a tüneménységét hallottam volna, hanem hogy “Te jó ég, 9 éves és nem beszél tisztán?”
Vagy ha látom, ahogy minden utcanévtáblát, kijárat-bejárat feliratot kibetűz, amitől most feszít a büszkeség, azt gondoltam volna, hogy “Jó, jó, 5 évesen ez aranyos, de 9 évesen?”
Még az is lehet, hogy itt sem azt láttam volna, hogy szülinapja reggelén – mivel hirtelen 9 éves lett – egyedül készítette a reggelijét és a frizuráját, hanem hogy hiszen borzos maradt.
Lehet, hogy egy kicsit sem tudtam volna nevetni azon (azt sem tudtam, milyen egyszerre bosszankodni és nevetni), hogy egy hűvös tavaszi reggelen egy óra vitába kerül leimádkozni róla a fodros szélű rövidnadrágot és felvetetni egy melegebb hosszút, mert “ha jön a királyfi és meglátja hosszú nadrágban, azt fogja mondani, hogy nem kell neki ez a lány (ezt sírva), mert ő rövidujjú lányt keres.”
Csak az eredményt látnám, és hogy az milyen kevés. Azt a káprázatos képletet, aminek a végén az eredmény kijött, azt nem.
És már nem tudok már tiszta szívből aggódni, hogy mi lesz vele, bár azt gondolom, hogy nagy eséllyel mindig ki fog lógni valahonnan. A minap a metrón tizenkevés éves kislányok utaztak és olyasmit csináltak, amit szerintem Szirka sosem fog. Az elfogadottságért, a népszerűségért küzdöttek, próbálgatták a szerepeket, hogy melyik sikeresebb a többiek körében. (Egy valaki nem vett rész ebben a “játékban”, őt ki is zárták.) Szirka nem azért fog kiesni a mainstreamből, mert nem tud lépést tartani a többiekkel, mert kisbaba marad, a többiek meg nagylányok lesznek. Hanem azért, mert ő nem fog másképp viselkedni, mint ahogy a szíve diktálja. Tud fegyelmezett lenni, várni, félretenni a kívánságát, nem arról van szó, hogy nem uralkodik az ösztönein vagy ilyesmi, hanem pl. hogy nem azokkal kedves, akivel “kell”, vagy hogy nem tesz úgy, mintha valaki szimpatikus lenne, ha nem az. És hogy mindig azokkal fog barátkozni, akiknek a lényeg számít, és ők minden korosztályban kevesebben vannak.
Írtam már, milyen jó, hogy az iskolában megtanulja azt a fontos beilleszkedést, amit én nem tudok neki megtanítani és ami kelleni fog neki akkor, amikor én már nem leszek. De arra jöttem rá, hogy nem azért bízom a Szirka jövőjében, mert jó iskolába jár, hanem mert Szirkában bízom.
Ő mindig Szirka lesz és ennél jobb nem történhet. Sem vele, sem a világgal.
