Hogyan nem tévézünk 2. A képernyő maga

2016-06-02 | Szirkablog

Tévé, számítógép, képernyő meg kötődő nevelés, EC és Waldorf.

 

A teljes történeti hűséget nem mesélem el, mert bő 27 éve nevelek gyerekeket és akkor holnapig se mennénk haza. Röviden: normális tévénéző életmódból jövünk, nem az egész nap menős, hanem a céllal, de sokszor bekapcsolós formából.

 

Kb. két olyan időszak volt, amikor nagyon sokat ment a tévé: Amikor a kicsiket vártam, annyira rosszul voltam, hogy se mozdulni, se beszélni nem bírtam, és csak a jeges citromos víz meg a figyelemelterelő képernyő enyhített valamit a bajomon. (Anno Márkkal csak a kórház meg az infúzió, úgyhogy ez még mindig a jobbik változatnak bizonyult.) Ez érvényes akkorra is, amikor Ármint vártam, csak akkor többnyire meséket néztem, mert ugye akkor már Szirka is mellém telepedett. Ez nyilván azt is jelenti, hogy 3 éves korában Szirka is kifejezetten sokat nézte a tévét. Nem tartottam ezt jónak, de nem tudtam mást tenni: az akkori helyzetben csak rosszabb választások voltak.

 

Megszületett Ármin és csecsemőként nyilván nem nézett tévét (szopi-sírás-szopi-alvás-sírás körök közé nem fért be neki), de ahogy kicsit nagyobb kicsi lett, csatlakozott Szirkához. Mese ment pl. ha vécére kellett mennem vagy ha zuhanyoztam, vagy este, amikor már mindenki nagyon kész volt (nagyon hamar leszoktak a déli alvásról) és még fogat is kellett mosni. Az esti mese tartotta magát legtovább és a “csak este van mese” egy darabig még azon a gondon is segített, hogy egyébként egész nap random felbukkant a nyavalygás, hogy “Nézzünk mesét! Nézzünk mesét!” Meg persze az is segített, hogy ilyenkor azt mondtuk, hogy “inkább olvassunk” és abba könnyen belementek.

 

De hiába volt nekünk így könnyebb az esti rutinon átnyomni őket, még a leglassabb, legártatlanabb, legsokszorlátottabb meséktől (a DVD nézést is tévézésnek hívom, bocs) is felpörögtek, befeszültek, amit valahogy lefekvésig még le kellett vezetni, jó esetben legalább eljátszani (plusz fél-egy óra az alvásig). Egy idő után nyilvánvaló volt, hogy nem éri meg. Most konkrétan nem tudom megmondani, mióta nem tévézünk, de kb. 3 éve.

 

 

rendszeres mese

Rendszeresen néznek mesét: minden hajvágáskor

 

Lehet, hogy az egész másképp alakult volna, ha nem úgy indítottuk volna mindkét kicsivel a kapcsolatot, hogy a megszokottnál is jobban figyeltünk arra, mit jelez a testük, ha nem lett volna mindig is prioritás érezni egymást. Így sokkal nehezebb már elhessegetni az érzést, hogy “ez nem jó nekik”. És ennek az a vége, hogy még könyvekből is félre kell rakni azokat, amiket mi már szívesen olvasnánk, de látjuk, érezzük, hogy nekik még több stresszt hoznak, mint amit kezelni tudnak, nem inspiráló, előrevivő feszültséget keltenek, hanem ijesztő, érthetetlen, vad nyugtalanságot.

 

Lehet, hogy akkor is más lenne a helyzet, ha Árminba nem lenne beépítve egy ilyen érzékeny robbanószerkezet. Viszonylag kevés stressztől már olyan feszültség indukálódik benne, hogy képtelen benntartani. Az output finomítását elsősorban az ő feladatának tekintem, bár segítek, amit tudok, de a kézi vezérlésnek, pórázon rángatásnak nem sok értelmét látom. Úgy érzem, az én feladatom elsősorban az, hogy az inputot tartsam kézben, a bemeneti feszültséget korlátozzam, ne pedig tőle várjam, hogy rögtön mindennel képes legyen megküzdeni higgadtan.

 

Lehet, hogy akkor is más lenne a helyzet, ha a Waldorf nem támogatta és segítette volna a képernyőmérsékletet. Ha az oviban mindennapi téma lett volna, hogy miket láttak a többiek. Ha nem hallottuk volna rendszeresen, hogy a külső kép-dömping akadályozza a belső képek megalkotását, a képzelőerő, a kreativitás alakulását. És nem láttunk volna olyan gyerekeket, akik még a szabadban is kütyüznek, számítógép nélkül pedig elvonási tüneteik vannak, miközben a mieink a “semmiből” építenek maguknak világokat.

 

Rendszeres inger

Talán ha a Waldorf nem visz bele, nem látnék ilyen képeket naponta a hírfolyamomon.

 

Nyilván eleve pont fordítva kellett volna az egészet, hiszen minél kisebbek, annál kevésbé vannak felvértezve, hogy kezelni tudják a stresszt, amit a mesenézés jelent. Az idegrendszer – ami alapból mindent igazinak hisz, még akkor is, mikor már nagyok vagyunk és “tudjuk” – nincs felkészülve egy ilyen ingeráradatra.

 

Az amerikai gyermekorvosok korábban 2 éves kor alatt egyáltalán nem ajánlották a képernyőt, ma már inkább fordítva fogalmaznak, a játék és az igazi beszélgetések fontosságát hangsúlyozzák és hogy a szülők mutassanak jó példát. Minél nagyobbak a gyerekek, nyilván annál jobban is tudják kezelni a stresszt, amit a tévézés okoz, és megtanulhatják önmagában való cél helyett eszközként kezelni a képernyős dolgokat (ez lenne az ideális).

 

Nagyobbaknál már van esély, hogy a műsorok válogatásával a stressz adagot enyhítsük: négy évesekre egy gyors vágásokkal dolgozó, nagyon elvont rajzfilm (pl. Spongyabob)  “lefárasztó” hatással van, de egy lassú, az életükhöz közelebb álló (pl. a Caillou) nem ilyen megterhelő. Válogatott műsorokat korlátozott ideig néző gyerekeknél még pozitív hatásokat is találtak, bár a negatív eredményekről jóval több beszámoló született, az iskolai eredmények romlásától a magatartásproblémákon át az erőszak és az elhízás veszélyeiig. (Lásd itt vagy itt, de aki az agy különböző károsodásainak listájára kíváncsi, ide kattintson.) A pozitív eredmények szűk körét valamelyest növeli a számítógépes játékok okosító hatása, amivel kapcsolatban szintén találni jó sok pro és kontrát, ízlés szerint.

 

Hogy mennyi a “korlátozott idő” arra támpont lehet, hogy a napi két óránál hosszabb képernyőzés 10 év körüli gyerekeknél kimutatható pszichológiai károkat okoz, még akkor is, ha a gyerek egyébként sokat mozog.  Vekerdy – iskolás kortól – napi max. 20 percet ajánl. Deliága Éva (hétköznapokra) max. 25 percet. (Elsőre ezek nekem kevésnek hangzanak, pedig a 10 éves Szirkának még az alkalmi, tanulás utáni desszert tablet is csak 10 perc, és ez messze nincs mindennap.)

 

 

levelet ír

Szünidőben levelet ír a barátjának

 

Nekem az az ajánlás a szimpatikus (a forrását persze most nem találom), hogy akkor tévézzenek/filmezzenek, amikor már megszerették az olvasást, szokásukká vált, hogy könyveket olvasnak – ami nyilván megint nem mindenkinél reális, de nálunk szerintem pont igen. Ezt meg is beszéltük, és el is fogadták, talán mert ők is érzik, hogy ez nincs olyan beláthatatlanul messze, hiszen rövidebb, kezdő olvasóknak szánt könyvecskéket már most is olvasnak.

 

 

tartalmi szempontok

Először olvasóvá válni, aztán nézővé

 

Addig is gyakorolunk a hangoskönyveken és mesejátékokon, amik eggyel távolabb vannak az élet valóságától, mint az élőben felolvasott mesék (és kettővel távolabb, mint a fejből meséltek), de eggyel mégis könnyebb falatot jelentenek, mint a nézett mesék. Viszont ugyanúgy enyhítik pl. a hosszú várakozásokat, “a szülők nem érnek rá” időszakokat, a “beteg vagyok, unalmas kezelést kell túlélni” perceit – és ugyanúgy kell őket válogatni és korlátozni, mert hasonlóképpen rá lehet kattanni velük a viszonylag passzívan megkapott örömérzetre és a mese-nyavalygás örök körére, mint a nézett meséknél.

 

Hogy világos legyen, a sok tévézés káros hatása létezett már akkor is, amikor sokat tévéztünk. Nem azért tévéztünk, mert azt gondoltuk, hogy minden lehetőség közül ez a legjobb. Csak a mi lehetőségeink közül volt a legjobb. És nem is azért hagytuk abba, mert a tanulmányok azt mondták, hanem mert így jobban érezzük magunkat. Lehet, hogy nem a létező legjobb módon csináljuk, de pont elég, ha a nekünk legjobbat megcsináljuk, nem?

 

Ha pl. alternatív kommunikációs eszközre lenne szükségünk, teljes erőbedobással kihasználnánk a tabletek kínálta lehetőségeket. Tanuláshoz is sok program létezik már, ezekből biztosan hamarosan többet fogunk használni, mint most. Igazából nagyon régóta tervben van, hogy “majd több lesz”, de más fontos dolgokra sokkal jobban kell az idő, és tanév közben egyszerűen annyira le vagyunk terhelve mindnyájan, hogy még a szórakozásokat is csipesszel kell megválogatni, nagyító alatt. Hosszú távon mindannyian szeretnénk, ha megtanulnának gépelni, szert tennének egy kis digitális jártasságra, mert ezt valahogy olyan alapképességnek tartjuk, mint mondjuk az idegen nyelvet. Fontos, szükséges, hasznos. De azért nem az első.

 

Biztos, hogy változni fog ez is, de a tévézés nem hiányzik, és elég valószínű, hogy nagyon beképernyülni egyhamar nem fogunk. A gyerekeknél némi növekedés várható a képernyőidőben, a felnőtteknél némi csökkenést remélek. A digitális eszközök eszközök. Annyira használjuk őket, amennyire az aktuális céljainkat szolgálják.

 

 

|

Vélemény, hozzászólás?